Ma ünnepeljük a magyar költészet napját

Röhrig Géza: Honvágy újév napján elmentem a dunához híg esőt fújt a szél magyarországra cseppei körbe s oly kuszán kaszáltak mint éhes méhek boldog nektártánca a rakpart lépcsején hogy meg ne hűljek vadul föl s alá vonultam akár oidipusz egy kiegyenesített amfiteátrumban mögöttem a parlament karamellatorta túlparton gőzölgő szennyvízkatakomba what time is it? tán négy kigyullad a lánchíd szöges botjával egy parkőr a kossuth téren avart öl uszálykapitány üvöltget románul hangja a ködben szelíddé juhászul bőröndömön ülök nincs senkihez se kedvem tíz esztendő után járok újra pesten a szabadság-szobor csillog az itthon íze megkergít semmire csípve nyújtóz az éjjeli erzsébet-híd de mi közöm nekem a belvároshoz? más tájak emlőin cseperedtem a fodrász bort mért a csapos nyírt hajat kedves volt a világ és egyetlen hány világon vagyok túl azóta! vad és korcs tiszta és egész akár tapló kövült rám e mimikri a már kétségbe sem esés őseimre hasadtan állok forgalom már nincs pár jégcsap orgonáz le-lebénul megakad a duna mint egy kivégzés előtti fogmosás ó a haza nagyon rossz anya belül megtart kívül eldob engem föl sem ismer pedig rá hasonlítok tíz év után járok újra pesten tegnap visszaszöktem a gyerekkori házba az akvárium elpárolgott a parkettából gombák nőttek ó a haza nagyon rossz anya kicsijét várja kit elhagyott és nem ezt a zakkant felnőttet arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót ölt a szemem úgy kerestelek téged ó a haza nagyon rossz anya messiás ki ha megjött is elkésett mint a pászka törnek a jégtáblák a dunán az egyiket az örvény elkapta hebrencs sirályok bámulnak lebegve a különös kis forgószínpadra csupasz fácskán reszkető setét folt levél vagy rigó eldönthetetlen fázni magányos extázis tíz év után járok újra pesten ingujjnyi havak lőtt hermelinjei vergődnek még a városban itt-ott értjük egymást magyarország és én hallgatunk hát őrizzük a titkot két óra múlva elröpülök drága látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg legközelebb szabadabban jövök mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg

Kíváncsiságból feltettem egy "nemzetközileg ismert nagy költőnő" versét, hogy lássam a reakciókat, hogy az iszonyúan művelt balliberálisok hogyan fogják szarrá upvótolni szeretett költőjük művét. Aztán kaptam egyetlen downvótot, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a személyemnek szóló ballipsi vélemény, vagy a műnek szóló bármely oldali értékelés. :)))

(Ha jól tudom) Abody Béla költeménye: EMLÉK Emlők.

Reményik Sándor Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.