Kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartunk?

Csák János írása

Néhány éve hatan, amerikai, angol, lengyel, holland és német barátaimmal a bostoni Szépművészeti Múzeumban időztünk. Paul Gaugain „Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk?” című festményéhez érve egymásra néztünk: hiszen egész életünkben erre keressük a választ! Mi az örökségünk, mit vállalunk belőle, mit akarhatunk és mit akarjunk a jövőben?

Rám jutott a sor: és mi a magyarok válasza? Húzódoztam, mondván, nehéz általánosságban „a magyarokról” beszélni, mert mint minden nép, sokfélék vagyunk. Nem engedtek, így válaszoltam nekik. Most írásba foglaltam akkori gondolataimat – néhol a magyar kultúrájú ember számára ismert dolgokra is kitértem, ehhez kérem az olvasó megértő türelmét.

***

KIK VAGYUNK? HONNAN JÖVÜNK?

A magyarok szabadságvágyók

A történelem tanúsága szerint a fizikai túlélés ára gyakran a szabadság és a kultúra elvesztése. Számos letűnt kultúra tárgyi emlékeit ismerjük, de leszármazottaik, ha élnek is, már nem az őseik kultúráját élik. Egy embercsoport akkor konstituált, ha politika-filozófiai, vallási, művészeti és tudományos reflexióval és történetiséggel rendelkezik. Ilyen számos mai nemzetállam, vagy régebben egy-egy városállam, például Athén Szókratész korában, vagy ilyen volt például a Római Birodalom is.

Mi magyarok soha nem tudtuk feladni a kultúránkat és szabadságunkat. A magyar életmód és észjárás középpontja a szellemi és lelki szabadság. A szabadságvágy és a vele járó versengő szellem együtt a latin virtus, azaz erény, bátorság, vitézség fogalmával fejezhető ki a legjobban.

A magyar virtus társadalomlélektani háttere így fest:

Móricz Zsigmond így ír a Rózsa Sándorban (1941): „...olyan természet volt, hogy ő nem bánta, ha fát is vágnak a hátán: ő nem tudott másat másképpen megütni, csak úgy, hogy magát ütötte, a szívét.” De csak egy határig! A Habsburgok nyomán ezért terjedt el a magyarokról, hogy kiszámíthatatlanok és rebellisek. A magyarok szemében a megpróbáltatások abból fakadnak, hogy egyedül vagyunk a népesebb, túlerőben lévő germán, szláv (köztük az orosz) népek gyűrűjében, megfűszerezve több száz év török nyomással. Ezt a geopolitikai szorítást tetézik esendőségeink, hibáink és bűneink. A magyar sors szinte csak az ószövetségi zsidó nép szenvedéseivel írhatók körül. Ahogyan a „Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok elpusztították” című jeremiád szól 1242-ből: „Jajgat Ráchel sírván sírva, fájdalmának nincsen írja, tatároknak vad dúlását, fiainak gyors hullását, elzokogja panaszát. Judeát s a Nílus völgyét, gyermekirtás régi földjét, kisdedeket ölve újra, förtelemben fölülmúlja ez a mi Pannóniánk.”

Johan Huizinga szerint egy nép akkor nyeri el erkölcsi személyiségét, amikor ön-tudata és külvilág által róla alkotott kép átfedi egymást: „Önálló erkölcsi értékkel kizárólag azon nemzeti eszmények bírnak, amelyek egy igazán emberi hősben testesülnek meg, vagy egy általános csodálat övezte szabadságharcban” (Történelmi életideálok, 1915).

Ez számunkra a szabadságharcainkat és felkeléseinket esszenciálisan megtestesítő 1956-os forradalom. A tény, hogy egy tízmilliós nép szembeszáll egy országgal, amelynek pusztán a hadserege nagyobb, a világon bárki számára minden korban érthető és csodálatra méltó. Vas István „Az új Tamás” című verse (1956) a magyar ön-tudat művészi reflexiója: „És boldog vagyok én, hogy láthatok, És elmondhatom, hogy ’Feltámadott!’ Feltámadtál, sírbatett nemzetem... A határon át Özönlenek idegen katonák. Jönnek a hódítók s a gyilkosok – Magyar vagyok. És nem vagyok többé Kettős, csak egy, Bizonyosság dobbantja szívemet.”

A magyarok túlélők

A magyarokat jól ismerő Sir Bryan Cartledge 2006-os művének címe a szerinte ránk leginkább jellemző: „Will to Survive,” vagyis „A túlélés akarata”. Kivételesen kockázatos geopolitikai elhelyezkedésünk ellenére, és sok írástudó várakozásaival szemben, a magyar kultúra, szabadság és virtus él a Kárpát-medencében. A magyarok túlélési vágyából fakadó teherbírás és alkotóerő minden csapás ellenére újra és újra helyreállítja és megszervezi életvilágunkat.

Mai társadalomgazdasági teljesítményünk belesimul a közép-európai átlagba és javul, pedig a XX. században döbbenetes emberi és anyagi traumákat és veszteségeket szenvedtünk el. A teljesség igénye nélkül: volt két világháború és velük a kártérítési kötelezettségek. Trianon, ahol elvesztettük természeti erőforrásaink kétharmadát. Gondoljunk a második világháború katonai és civil áldozataira, az elhurcolt és megsemmisített zsidó honfitársainkra. Aztán jöttek az 1945-48-as lakosságcserék, a kitelepítések, emigráció, majd az 1956-os megtorlás és menekülés. Tegyük hozzá a „szocializmus” emberi kezdeményezést megnyomorító, teljesítménykorlátozó hatásait, és a nemzeti vagyon leértékelődését az MSZMP sorozatos gazdaságpolitikai hibái miatt. 1990-re 20 milliárd dollár államadósságot hagytak az országra. Aztán jött a hozzáértés hiánya és összejátszások miatt bekövetkezett nemzetivagyon-vesztés a ’90-es évek privatizációi során. Nem folytatva a sort,

Tény, hogy a Kárpát-medencében, a világ más részeihez hasonlóan, sokan a túlélői helyett inkább az áldozati szerepet választják, mert látszólag csökkenti a sorsunkért viselendő felelősséget. Hasonló hatású a tanult tehetetlenség is: az ember a tapasztalatai vagy neveltetése nyomán hajlamos előre feladni a küzdelmet, megadni magát a körülményeknek. Ezek természetes önvédelmi mechanizmusok, mindannyian átéltünk már helyzeteket, amikor csak biztonságra vágytunk, hogy lélegzethez jussunk és elfelejthessük a kínjainkat. Az áldozati beállítódás és a tanult tehetetlenség jelenvalósága ellenére tény, hogy a magyar kultúra és szabadság létezik és versenyképes.

A magyarok realisták

Magyarország a területnagyság arányában ökológiailag a legsokszínűbb ország az Európai Unióban. Ugyanakkor geopolitikai ütközőzónában lévén állandó nyomás alatt áll. Hiába a relatíve jónak tűnő helyzet, előállhat olyan geopolitikai konstelláció, amelyben egy agresszor képes elsöprő erőt mozgósítani a javaink megszerzéséért. Ezért, a romantikus vagy utópikus elképzelésekkel szemben, a magyar szabadság megőrzésének alapfeltétele a realizmus: képesnek és késznek kell lennünk a tények fényében racionálisan mérlegelni. Ez a beállítódás tekinthető kompromisszumkészségnek vagy -kényszernek, de valójában alkalmazott virtus: adott helyzetben a szükségből is erényt kell kovácsolni. A realizmus nem választás kérdése, hanem geopolitikai helyzetünk és kulturális adottságaink következménye:

Hosszú évszázadokon át sztyeppei népek, majd a germánok, törökök, oroszok nyomása alatt éltünk. Ugyanakkor a Kárpát-medence fizikailag, szellemileg és vallásilag az amerikai, angol, francia, német, orosz, török hatalmi érdekek ütközőzónájában helyezkedik el. Gondoljunk csak az ottomán, a szovjet benyomulásra, a vallásháborúkra vagy manapság a migrációra. Ismernünk kell a közeli és távolabbi erőközpontok dinamikáját, mert előbb-utóbb nálunk is felbukkannak. A túléléshez egyensúlyt kell teremtenünk, megegyezéseket kell kötnünk, hiszen sosem voltunk többen vagy erősebbek, mint akik a saját érdekeiket akarták érvényesíteni a rovásunkra, vagy akiknek egyszerűen csak az útjában álltunk.

A reálpolitika célja: kultúravesztés nélkül kiegyezni, megőrizni életvilágunk rendjét és egyensúlyát. Az egyensúlyozó stratégiában kulcsszerepe van annak, hogy a magyarok mindig sok-központú életvilágban éltek. Így még kilátástalannak tűnő helyzetekben is maradtak, a hálózattudományban csomópontoknak nevezett központok, amelyek képviselték a magyar konstituáltságot akár harcban, akár tárgyalások során. Zrínyi, Frangepán és Nádasdy lefejezése és vagyonelkobzása után például a Habsburg-várakozással szemben nem megszűnt, hanem számtalan új ponton éledt föl az ellenállás. Karátson Gábor megfogalmazásában, a magyarok mezőkben, nem pedig a kauzális láncokban gondolkodnak.

Az egyensúlyi stratégia szempontjából előnyösebbek a szövetségi, mint a kétoldalú keretek. Nemzeti érdekünk például a NATO- és az európai uniós tagság, ugyanis a szövetségi döntések a tagok pillanatnyi érdekein túlmutató közös nevezőt tükröznek. A változékony és törékeny helyzetre mai példa egy-egy ország dilemmája a kétoldalú orosz és kínai kapcsolatokban, amikor Németország energiaszükséglete miatt nem engedheti meg magának Oroszország, exportérdekei miatt pedig Kína túlzott elidegenítését, miközben ezek az országok az Egyesült Államok politikai elitje szemében a megregulázandó főellenséget jelentik.

De a viszony bármikor változhat, vegyük csak az USA Kína-politikáját Nixontól napjainkig, vagy a demokrata és republikánus elit gazdasági érdekeltségeit Kínában. Lord Palmerston 1848 márciusában külügyminiszterként nyers őszinteséggel fogalmazta meg főszabályt: „Nincsenek sem örök szövetségeseink, sem örök ellenségeink. Ami örök, azok az érdekeink, s ezen érdekek követése a kötelességünk”.

A magyar történelem tanulsága, hogy szövetségi keretekben akkor is jobban meg tudjuk őrizni az egyensúlyt az érdekeiket érvényesíteni kívánó hatalmak nyomása alatt, amikor azok egymás iránti kapcsolata, általunk nem befolyásolható okokból, fordulatokat vesz. Az ehhez szükséges szellemi virtus biztosítja a magyar kultúra és a szabadság megőrzését és túlélését.

Nyitott térszemléletünk mellett realizmusunkat a geopolitikai tapasztalatokban gyökerező időszemléletünk is erősíti. A Kárpát-medence változékony térség, ahol nehéz hosszútávon tervezni. Itt kiváltképpen igaz a régi görögök mondás: a politika az időzítés művészete.

Az itt élők, az ökológiai gazdagság ellenére, az állandó erőforrás-kivonás és újrakezdés okozta egzisztenciális bizonytalanság miatt nem tudtak felhalmozni. A századok során a Kárpát-medencében a családok zöme két-három nemzedékenként önhibájából vagy háború, járvány, uralkodói döntés vagy egyéb külső okok miatt elvesztette a javait. Az időszemléleti realizmus azt diktálja, hogy túl kell élni a rossz időket, és mégis tervezni kell a következő nemzedékekre. Képzeljük el, hogy hol tarthatnánk, ha az angolokhoz hasonlóan 1066 óta nem lépett volna ellenséges hadsereg a területünkre, 1710 vagyis tíz nemzedék óta nem dúlt volna polgárháború, és zavartalan lett volna a felhalmozás.

Az egzisztenciális bizonytalanság miatt a magyarok az egyéni, pontosabban családi stratégiákra hajlanak: először a szeretteikről gondoskodnak, és utána következik minden más.

A felhalmozás, a szabadon felhasználható vagyon hiánya azzal is jár, hogy az önmegőrzéshez időnként külső támogatásra is szükség lehet. A körülmények kedvező együttállása kell például ahhoz, hogy a magyar alkotmányosságért küzdő II. Rákóczi Ferenc úgy éljen a francia király támogatásával, hogy ne váljon egyúttal geopolitika eszközévé. Hatalmi erőeltolódás virtuóz kihasználása kellett ahhoz is, hogy Deák Ferenc és társai külső hatalmaknak tett engedmények nélkül előnyös kiegyezést tudtak kötni 1867-ben. Az egzisztenciális bizonytalanság viszont azzal a kockázattal jár, hogy külső erők egyeseket anyagi és pozícionális ösztönzőkkel a saját szolgálatukba állítanak. Erre a közösség-romboló, kártékony jelenségre példa az, ahogy a német nácik uralomra juttatták a nyilasokat, vagy a szovjetek a magyar bolsevikokat.

Ez a tér- és időszemléleti realizmus jellemzi a magyar történelemben újra és újra felbukkanó tragikus hősök sorsát. Az adottságokkal realista módon szembenézve, vitézül küzdenek a szabadságunkat szolgáló egyensúly megteremtéséért, és vállalják a sorsukat. Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Teleki Pál, Nagy Imre sorsa és katarzisa arra emlékeztet, hogy létezik örök etikai kódex és cél. Pontosan tudható, hogy a magyar szabadság történetében kinek jár ki a testvérét eltemető Antigonét dicsőítő kardal: „De mégis dicsőséggel koszorúsan, Indulsz a halotti sötét felé, Mert nem sorvasztott a nehéz kór, S kard nem ütött rajtad sebet, A saját törvényed visz, s a halandók közt egyedül mégy élve az Alvilágba.”

A virtus nem a nagy személyiségek privilégiuma. Szinte minden embernek van választása, amint arra Erik Erikson a Gyermekkor és társadalom című művében (1950) rámutat: „...az énteljesség tapasztalat, amely egyfajta világrendet és szellemi jelentést nyújt, függetlenül attól, hogy mennyit kell fizetni érte; az ember kész arra, hogy minden fizikai vagy gazdasági fenyegetéssel szemben megvédje saját életstílusának méltóságát. Ez az, amit a bölcs indián, a valódi úriember és az érett paraszt birtokol, szemben a kétségbeeséssel, amikor úgy érzi, az idő már túl rövid ahhoz, hogy új életet kezdjünk, új utakkal próbálkozzunk.” Ezt az életigenlő beállítódást erősíti meg Max Weber közéleti összefüggésben a Politika mint hivatás című előadásában (1919): „...az ember a lehetségest sem érné el, ha időről időre nem nyújtózott volna a lehetetlen felé. De aki erre képes, annak vezérnek, sőt hősnek is kell lennie. S még akik se nem vezérek, se nem hősök, azoknak is olyan állhatatossággal kell a szívüket fölvértezniük, mely dacolni tud az összes remény összeomlásával, máskülönben még azt sem tudják megvalósítani, ami lehetséges.”

Barátaim kitartó kérdései nyomán így foglaltam össze mondandómat: a magyarok szabadságvágyók, túlélők és földhözragadtan realisták.

Vitéz elszántsággal küzdenek a kultúrájukat és szabadságukat fenyegető külső érdekek túlerejével szemben. A túlélés vágya alakította a kiegyezésre, egyensúlyra törekvő, realista tér- és időszemléletüket. A védekezés és az erőforráskivonás következtében soha nem tudtak úgy felhalmozni, mint a geopolitikailag kevésbé mozgalmas helyen élő népek. Teherbírásuk és alkotóerejük révén mégis versenyképesek és szabadok.

Azt hittem, hogy ennyivel szabadulhatok... barátaimat azonban az érdekelte, hogy miként fest mindez a mai transzatlanti civilizáció összefüggésében?

HOVÁ TARTUNK?

A magyarok sorsa a Nyugat, beleértve a görög-zsidó-keresztény természetjogi hagyományt és a felvilágosodás hatásait is. A Nyugat azonban olyan anyagi, szellemi és lelki változáson megy át a legutóbbi évtizedekben, ami alapjaiban megkérdőjelezi mindazt, amit mindezidáig transzatlanti civilizációként ismertünk.

A mai nyugati társadalom fő célja az alkalmi társulások békés egymás mellett élése, miközben egyre csökken a tartós társulások köre. A modern individualizmus főszabályát az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata rögzítette: az egyén jogai addig tartanak, amíg nem sérti a másik jogát. Ez a szabály hivatott pótolni a felvilágosodás előtti természetjogi elvet, amely szerint: „csak azt tedd másnak, amit szeretnél, hogy veled is tegyenek”. Szókratész, Platón, Arisztotelész még azt kérdezte, milyen a „jó élet”, hogyan kell élnünk?

Ha azonban a jog emberi akarattól függő relatív dolog, akkor a természetes rend is megkérdőjelezhető. Sőt, az embernek joga van a természet, benne az emberi természet és személy átalakítására, amit a jakobinusok, a nácik és a bolsevikok meg is kíséreltek. Az elmúlt évtizedekben a modernitás minden eddiginél radikálisabb változata bukkant fel, amely egyaránt elveti a természetjogi hagyományt és a felvilágosodás ama kanti alapvetését is, mely szerint léteznek abszolút etikai maximák. Ez megkérdőjelezi mindazt, amit a transzatlanti civilizáció fennmaradásáról egészen a közelmúltig tudni véltünk: egyrészt az emberi jókat, amelyek megvalósítására az emberek létrehozzák sajátos rendjüket, településeket, szervezeteket; másrészt a rend egységéhez szükséges közösség-tudat szükségességét.

A kétezres évek elejéig a történeti, filozófiai és evolúciós pszichológiai tudásunk alapján úgy hittük, hogy a rendezett entitások négy tértől és időtől független emberi jó megvalósítására törekszenek.

Az első a béke és a biztonság. Ez teszi lehetővé, hogy az emberek gondoskodjanak magukról és másokról, választásuk szerint sokasodjanak és neveljék fel a gyermekeiket, tervezzék a jövőt. A biztonság hiányában minden energia ennek megteremtésére megy el, más alkotó tevékenységek rovására. Ritka az olyan ember, aki társas viszonyaiban viszályra és létbizonytalanságra vágyna.

A második a kötődés szükséglete. A kötődés elengedhetetlen a személy egészséges testi, szellemi és lelki fejlődéséhez. Aki gyerekkorában nem érti meg a szeretet, a méltányosság, a hierarchia jelentését, nem tanulja meg, mi a jó és a rossz, igazságos és igazságtalan, az felnőtten csak nehezen lesz képes más emberekhez, közösséghez, szervezethez kapcsolódni. A valahova tartozást nem pótolja a ragaszkodás ital- és ruhamárkákhoz, vagy sport-klubokhoz. Ritka az olyan ember, aki társas viszonyaiban arra vágyna, hogy ne legyenek bensőséges kapcsolatai, és másoknak ne számítson a személye.

A harmadik a gondoskodás szabadsága. Az emberek túlnyomó többsége arra vágyik, hogy megválaszthassa, miként biztosítja szerettei számára a fizikai, szellemi és lelki javakat, és irányíthassa a sorsát. Ritka az olyan ember, aki társas viszonyaiban a személyi és anyagi alávetettségre és függőségre vágyik.

A negyedik a bizonyos fokú elégedettség-tudat. Egyensúly-érzet nélkül nincs jó közérzet, és az ember nem képes másokhoz generatívan fordulni. Elégedettség nélkül az ember nem képes értékelni a biztonságot, a gyarapodást és a kötődést. Nincs többségben az az embertípus, aki arra vágyik, hogy társas viszonyaiban legyen kit lenéznie vagy kire irigykednie.

A kétezres évek elejéig

Ugyanakkor az egyes országokat megosztó anyagi, képzettségi törésvonalak, életmódbeli szegregáció ismeretében valóban kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán „közösség-tudat”?

David Goodhart a Head, Hand, Heart című könyvében (2019) arról ír, hogy a felvilágosodás óta megérdemelten fölértékelődött a tudás, a head (fej). A baj az a társadalmi légkör és törés, amelyben a sofőrt vagy a kőművest, a hand-et (kéz), vagy a nővért és a családanyát, a heart-ot (szív) alsóbbrendűnek, lúzernek tekintik, mert „tudatlan”. Pedig a kéz- és szív-embert éppúgy megilletik az emberi jók, mint a fejet. Goodhart szerint társadalmi destabilizációt okozhat, ha nem áll helyre a kéz- és szív-emberek méltósága.

Az összetartozás érzése ugyanakkor a törésvonalak ellenére is tetten érhető a sorsközösségen kívül állókkal szembeni konfliktusok vagy sportesemények esetében. De vajon egy válogatott csapat győzelme felett érzett öröm nemzettudat-e? A németországi labdarúgó vb-n például a német zászló lengetésében megnyilvánuló nemzeti érzés éppenséggel megosztotta magukat a németeket is. George Friedman szerint például az Egyesült Államokat végső soron egyedül az tartja össze, hogy a polgárai hajlandók akár az életüket is feláldozni az országuk érdekében.

Mindenesetre nehezen elképzelhető tartós és stabil társadalmi entitás anélkül, hogy a rendjük egységét valamiféle közösség-tudat övezné.

az emberi jókra és a rendre vonatkozó tudást generációkon át tovább-örökítő családi, kulturális és vallási intézményrendszerre van szükség. Amint azt Ronald Reagan megfogalmazta (1964): „A szabadság mindig csak egy nemzedékre van a megszűnéstől. A gyerekeink nem öröklik, mint valami tulajdonságot. Harcolni kell érte, meg kell védeni, és át kell adni nekik, hogy aztán ők is így cselekedjenek a következő nemzedékkel.”

Az értékek továbbadása nélkül a Max Weber által a Protestáns etikában (1905) vázolt helyzet állhat elő: „...a diadalmas kapitalizmusnak, mióta mechanikai alapon nyugszik, nincs többé szüksége a bibliai erények támaszára. Nevető örököse, a felvilágosodás rózsás kedve is végleg elkomorulni látszik. A vallási-etikai értelmétől megfosztott szerzési törekvés többnyire tisztán harci szenvedélyekkel kapcsolódik össze, amelyek egyenesen sportjelleget kölcsönöznek neki. Még senki sem tudja, hogy e rettentő fejlődés új prófétákhoz vezet-e, vagy régi gondolatok és eszmények újjászületéséhez, vagy görcsös és gépies megkövüléshez. Akkor e kultúrafejlődés ’utolsó embereire’ csakugyan igazak lesznek az alábbi szavak: ’Szakbarbárok szellem nélkül, élvhajhászok szív nélkül: ez a semmi képzeli magáról, hogy az ember mivolt soha el nem ért fokára hágott.’”

A transzatlanti civilizációs hagyománnyal szemben

Elképzelésük szerint a személyek és a társadalmi entitások az emberi akarat kinyilvánításával (de)konstruálhatók. Nincs szükség a következmények számbavételére, nincs érv vagy bölcsesség, amely megakadályozhatná bárminek az elgondolását és megvalósítását. A jövő megalkotásának útjában állóknak nem jár tiszteletet, kiközösíthetők, méltók a kárhozatra.

Nos, kedves amerikai, angol, lengyel, holland és német barátaim, ebben a robbanékony kulturális és politikai helyzetben és környezetben kell megválaszolni, hogy „hová tartanak a szabadságvágyó, túlélő, realista magyarok”.

MAGYAR KILÁTÁSOK

A jövőképesség adott társadalmi entitás alkotó szándéka és potenciája arra, hogy értelmezze a folyamatosan változó világot, megszervezze önmagát sajátos életvilágának, rendjének megőrzése érdekében, összességében: képessége arra, hogy kézbentartsa és irányítsa a sorsát. A jövőképesség nem arra a kérdésre válaszol, hogy milyen lesz a jövő, hanem arra, hogy mennyire vagyunk felkészültek az ismeretlen jövőben is megőrizni az életmódunkat, emberhez méltó életünket.

Az 1989 óta természetes helyére, a transzatlanti civilizációba visszaigazodó Magyarország területben a világ 194 országa közül a 107., népességben a 93. helyet foglalja el, az EU-n belül középen, területileg a 14., népességben a 13. helyen állunk. Az egy főre jutó vásárlóértéken mért 35 ezer dolláros GDP-vel a rangsor 40. helyén állunk. A 36 legfejlettebb országot tömörítő OECD felmérése szerint hazánk az egyik legkiegyensúlyozottabb ország: a mediánjövedelem szintjén él a háztartások 70 százaléka. A születéskor várható élettartam 2018-ban nálunk 76,2, az USÁ-ban 2,5 évvel több: 78,7 év, miközben az amerikai GDP/fő vásárlóértéken kétszerese a magyarnak, míg az egy főre jutó egészségügyi kiadás az USÁ-ban több mint ötszöröse a magyar 2 ezer dollárnak.

A 2010-es években társadalomgazdasági teljesítménymutatói alapján a világ felső 5-20 százalékába tartozik:

Ha a globális makrogazdasági és geopolitikai helyzetben, továbbá a hazai társadalomgazdasági ösztönzők terén nem áll be drámai romlás, akkor minden számítás szerint mind abszolút, mind relatív értelemben nagy gyarapodás vár ránk a következő évtizedben.

a magyar elit és középosztály anyagi, szellemi és lelki felkészültségén; a társadalomgazdasági, technológiai, ökológiai és kulturális erőforrásokkal való gazdálkodásunkon; valamint az egyensúly fenntartásán a változó nemzetközi erőviszonyok között.

A magyar biztonság és fejlődés személyi záloga az elit és a középosztály minősége. A középosztály alapjai csak lappangva léteznek, az életvezetési minta arisztokrata és nemesi, az ipari és mezőgazdasági polgári családokat és rétegeket megsemmisítették, kisemmizték és elüldözték. A társadalom zöme egyszerűen a létfenntartásért küzdött, soha nem volt akkora vagyona, hogy a szűkebb környezetének fenntartásán túli célokat tűzhessen ki.

A középosztály kialakulása nem a pozitív jog vagy a jövedelem és vagyon kérdése. A személyes és társadalomlélektani változáshoz sok, nap mint nap ismétlődő kölcsönös megerősítés szükséges. Legalább két nemzedéknyi idő kell ahhoz, hogy döntő súlyra jusson egy olyan középosztály, amely a saját gyarapodása mellett gondot fordít a közösség életmódbeli gyarapodására, érti a „hétköznapok prózájának” (Nicolás Gómez Dávila) fontosságát is.

A kommunizmus és a feudális világ legnagyobb szörnyűségét éppen az emberi személy megalázása és semmibe vétele jelentette. Magyarország jövője azon múlik, hogy mennyire tekintjük szabad, méltósággal bíró lénynek a másik személyt, és kihozni egymásból a legjobbat.

A magyar jövő szervezési erőforrásai közül a legfontosabb az önmagunk belülről való újratermelését biztosító társadalomgazdasági megoldások. Ide tartozik a családokat ösztönző adózási rendszer, szélesebben a háztartások, a vállalkozási és az állami szektor közötti tehermegosztás. A kötődés korai gyerekkorban alakul ki, ezért a családi lét biztonságának és fejlődésének támogatása elengedhetetlen. A munkavállalást és gyermeknevelést egyszerre elismerő adórendszer hatására javul a demográfiai helyzet, a gazdasági aktivitás révén nő az adóbevétel, továbbá, a mai gyerekek termelik majd meg a szüleik nemzedékének a nyugdíját. A mai világban a család funkcióit sokban átveszi az egészségügyi és oktatási rendszer, ezek jelentőségének és minőségének fel kell emelkednie a családi támogatások szintjére.

A kohézió nem önmagában való cél, hanem a nemzedékeken átívelő társadalomgazdasági filozófia mellékterméke. A rablóbandában is van kohézió, mégsem tartjuk jónak, mert csak rabol, aztán menekül.

A második tényező a technológiáknak az emberi jóknak érdekében való felhasználása, kordában tartása. Vagyis, a technológiát ne célnak, hanem az életet megkönnyítő eszköznek tekintsük. Az új technológiákban, bizonyos területeket kivéve, nincs sarkalatos pozíciónk. De senki nem képes egyoldalúan befolyásolni az USÁ-tól Kínáig zömében állami finanszírozással folyó vállalati és akadémiai kutatási-fejlesztési versenyt. A mi befolyásunk arra, hogy az eredmények az életet könnyítő, ne pedig romboló alkalmazásokban testesüljenek meg, kizárólag nemzetközi szövetségi keretekben képzelhető el.

A harmadik tényező a kulturális és spirituális erőforrásaink mobilizálása és tovább örökítése. Ebben az oktatási rendszer és a többezer-éves egyházak, a sport-, művészeti-, hagyományőrző egyesületek és alapítványok játszák a főszerepet. Az alkotó embereknek teret adó társas körök segítik elő a Kárpát-medence biztonságát és fejlődését, és azt, hogy a gyermekeink és unokáink méltóságban élhessenek, és maguk irányíthassák a sorsukat. A kulturális-spirituális intézmények lényege a nemzedékeken átívelő állandó értékek és célok megőrzése a világ változásai közepette.

A negyedik tényező Európa legsokszínűbb ökológiai életvilágának megőrzése a minduntalan felbukkanó utópiákkal és érdekvezérelt kampányokkal szemben. A természet nem ismer határokat, a víz, energia és más erőforrások egyensúlya kizárólag akkor fenntartható, ha más országokkal képesek vagyunk elfogadtatni a megőrzést, mint értéket.

A magyar észjárás, életmód mindenekelőtt és mindenekfelett a geopolitikai adottságainkban gyökerezik. Ki érteni jobban a magyaroknál azt az újdonász amerikai mondást, miszerint: „you might not be interested in the war, but the war is interested in you”, vagyis „lehet, hogy te nem akarsz tudomást venni a háborúról, de ha kitör, magával ránt”. A magyar szabadság és kultúra megőrzésének alfája és omegája a geopolitikai egyensúlyra törekvés: az, hogy Németország, Oroszország, az USA, Kína és Törökország ne átjáróházként, hanem stabilitási tényezőként tekintsen hazánkra, a Kárpát-medencére.

A Gaugain ihletésére mondottakat így fejeztem be: a magyarok nem individualisták, akik úgy gondolják, hogy a közösség egyének alkalmi halmaza, mindenki tehet, amit akar. De nem is kollektivisták, akik szerint az egyénnek át kell adnia a javai feletti rendelkezés jogát a köznek.

s ezekhez szükség van a rend valamilyen egységére. A magyarok nem kozmopoliták, a maguk életmódját és észjárását nem akarják másra kényszeríteni, és maguk választják meg, mit követnek más mintákból. De nem is provinciálisok, hacsak a jó életre, a biztonságra, kötődésre, gondoskodásra és egyensúlyra törekvés nem számít provinciálisnak.

A magyarok a fizikai, szellemi és lelki szabadságot őrzik ezeregyszáz éve, miközben a változó világ, a Kárpát-medencében sokszor korábbi önmaguknak is ellentmondó jelszavakkal felbukkanó hatalmak rendszeresen átvonulnak rajtuk. Bírni fogjuk a jövőben is.

Egyszer majd leírom amerikai, angol, holland, lengyel és német barátom történeteit is az ő országaikról.

Szerző: Csák János