Gerinctelen árulók, vagy kényszerpályára került idealisták?

„AKIKNEK SOSEM JÖTT SZEMBE A VALÓSÁG

Az első Orbán-kormány, ha nem is annyira finoman és kesztyűs kézzel bánt a posztkommunista hálózatokkal, ahogy az Antall-kormány tette – természetesen nagyon nehéz helyzetben, hatalmas túlerővel szemben álltak fel mindketten –, de még mindig bőven voltak benne olyan, önmaguktól élvező pöcsverők, akik inkább az uralkodó, nemzetközi kánonnak akartak megfelelni, mint hogy a valós nemzeti érdekekért felvállaljanak számos konfliktust, és valóban megtörjék a baloldali hegemóniát. Ráadásul 1998-2002 között a Fidesz még csupasz seggel, széllel szemben pisált a de jure államhatalmon kívül szinte minden hatalommal – gazdaság, erőszakszervezetek, média – továbbra is rendelkező MSZP-SZDSZ neobolsevik konglomerátum ellenében. Utóbbiak 2010 óta érzik, hogy most ténylegesen elveszik tőlük a hatalmat, ezért is vinnyognak minden eddiginél hangosabban. Ezért is álltak össze gond nélkül azokkal is, akiket korábban prüszkölve náciztak. Most először állnak vesztésre a csatában, mert egyre több saját erőforrása van a jobboldalnak, amivel újabb csatákat lehet felvállalni.

AZ »IGAZIKONZIK« UGYANÚGY FELSŐBBRENDŰNEK ÉRZIK MAGUKAT

Mivel ezeket a csatákat nem az »igazikonzervatívok« nemes(nek vélt) eszközeivel vívjuk – nem is lehetne ezekkel vívni –, ők átálltak az ellenfélhez, hiszen az is ugyanezeket az eszközöket kéri számon rajtunk. A baloldal is folyton – végtelenül álságosan – a keresztény értékekről papol, az általa helyesnek tartott – vagyis: behódoló, harcképtelen – konzervatív erényeket várja el a jobboldaltól. Így a balosok és a »cuckok«, vagyis a behódoló igazikonzik máris ugyanazon a morális platón tanyáznak. Ahonnan együtt nézhetnek le ránk, »mucsai populistákra«. Persze valahol megértem, és meg is lehet érteni őket. Nem könnyű szembenézni azzal hogy egyrészt nyilvánosan árulókká lettek, és önmagukat is szembeköpve állnak ki az ellen, aminek a fölépüléséért dolgoztak. Másrészt azzal sem, hogy rossz döntést hoztak, aminek a következményeit egzisztenciálisan is viselniük kell. Ami negyven fölött komoly szembesülés, főleg ha maguknak köszönhetik. A szembenézések helyett is sokkal megnyugtatóbb, a kognitív disszonanciával szemben is megvédi az énképet, ha még tovább, még többet, még jobban, még hangosabban fröcsögnek. Ha önigazolásként újabb és újabb – vélt vagy valós – hibákat tárnak fel a kormányzat működésében. Ráadásul az irigység is tombol bennük, hogy ők már nem részei a sikereknek, hogy a jobboldal nélkülük is épül, és hogy a médiában, a kommunikációban helyettük, megkérdőjelezhetetlen őstehetségek helyett mindenféle »jöttment« figurák írnak cikkeket, jelennek meg a képernyőn, szólalnak meg az éterben…

Mindannyian gyarlók vagyunk, tökéletlenek és hibákkal telik. A tehetségesebbek is. No, de ne csak elsősorban a válaszosokról legyen végig szó. A középszerű emberek kisstílűségét végképp sosem szabad alábecsülni – hogy a legvégén a Magyar Hang stábja is kapjon némi megérdemelt méltatást.”