Mire taníthat meg bennünket a Puszta?

A puszta szó hallatára jellemzően valamilyen kopár, kietlen, élettelen dolog képzete jut az ember eszébe. Sajátos, hogy idehaza e főnevet tulajdonnévként is használjuk, mégpedig az Alföldre vonatkoztatva, „Pusztaként”.

A Puszta azonban nem a sivárság megtestesítője. Nagyon is másként áll a helyzet. A horizont, ahogy egy kedves idevalósi ismerősöm megfogalmazta, olyan, mintha vonalzóval rajzolták volna: sima, egyenes vonal. S mégis, csak vennünk kell a fáradtságot, hogy kilátogassunk a rónára és rá fogunk jönni, hogy ami messziről ridegnek, sivárnak, kopárnak, egyhangúnak látszhat, az közelről az élet megannyi csodáját tartogatja: őzek pihennek az itt is-ott is felbukkanó cserjében, mezei nyulak lapulnak a sziken, bivaly- és szarvasmarhacsordák legelnek, és a madárvilág sok ezer képviselője gubbaszt nyugodtan a csatornákon, itatókon, dagonyákon, egészen addig, amíg, egymással olyan összhangban, amelynek a megteremtésére csak a természet képes, egyszerre fel nem emelkednek s szállnak tovább, ki tudja hová.

Ez lenne élettelen?

A nyugalom, a csend, az egyszerűségben való gyönyörködés lehetősége sokszor nem éri el az ingerküszöbünket, s ilyenkor az ember hajlamos azt mondani: „unatkozom”. Érdekesen feszül egymásnak lélektanilag ez az unalom érzés és a nyugalom iránti vágy. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy lazíthasson, kifújhassa magát, letehesse kicsit a munkahelyi, fizikai, lelki terheit. S mégis, amikor eljön a pillanat, amikor ott a kínálkozó lehetőség, hogy az élet egyszerű szépségeire rácsodálkozzunk, vagy tudomást sem veszünk róluk, vagy hajlamosak vagyunk azt mondani: „unalmas”, „nem történik semmi”. Márpedig – a klasszikust idézve – „olyan nincs, hogy nem történik semmi.”

A tavasz közeledik, a Nap hétágra süt, és a közeljövőben újra fogjuk tudni indítani az életünket is. Mégis, a sajtóból valósággal dől ránk az a fajta lemondó vélemény, hogy az „élet nem lesz már olyan soha, mint korábban volt.” Szerencsésnek tartanám, ha az újraindítás után, értékelve és megemésztve az elmúlt év nehézségeit, fáradtságait és megpróbáltatásait, valóban nem ott folytatnánk, ahol a járvány kezdetekor abbahagytuk, hanem megpróbálnánk értékelni és megélni az életet önmagában és önmagáért.

Kiváló lehetőségként ajánlom Hortobágyot: a látogatók apraja-nagyja meg fogja itt találni magának a testet-lelket magával ragadó élményt. Olyan élményt, ami nagyon más lesz, mint a városban tapasztaltak. Nem lesznek videojátékok, de lesznek helyettük lovak, a néhány napos csikótól az eredményes sport- és fogathúzó kocsilovakig, amelyek hagyják, hogy a látogató megsimogassa őket és egy kis megnyugvást találjon mellettük. Nem lesznek gyorséttermek, de lesznek csárdák, ahol a táj rendkívül sokszínű gasztronómiáját kipróbálva, lassan, őszintén beszélgetve és nagyokat nevetgélve, az ízeket valóban kiélvezve lehet elkölteni egy kiadós ebédet. Nem lesznek hatalmas lakás- és konyhafelszerelési boltok, de az erre járók megtalálhatják örömeiket a számtalan méretű és formájú fonott kosárművészeti remekben és fazekas portékában. Nem lesznek városi látnivalók, de megismerhetjük a ménesbirtok büszkeségét, a kocsit, amely Kossuth Lajost, s Ferenc Józsefet is röpítette, s amelynek rugózása bármelyik mai luxusautóéval felér. S aztán itt van a Kilenclyukú Híd is, amely maholnap kétszáz éves, s amelyet úgy terveztek, hogy a rajta áthaladó marhacsordák napi 400 tonnás súlyát is gond nélkül elbírja.

S van még valami, aminek ebben a hevenyészett felsorolásban helyet kell kapnia: a hortobágyi éjjelnek az a rendkívüli csendje, amelyben az ember jóformán a saját szívverését is hallja. S ez a csendes éjjel emellett olyan koromsötét – hála a fényszennyezés teljes hiányának – hogy az országban innen láthatjuk a legszebben a Tejutat, a Göncöl-szekeret, a Sarkcsillagot és a többi csillagképet. S legvégül, és engem ez fogott meg igazán korábbi látogatásaimkor, ott van maga a Puszta, a szem számára is átfoghatatlan méretével, zabolátlan vadságával, sokszor kemény, de végtelenül szívélyes lakóival és páratlan pásztor-kultúrájával: történeteivel, népdalaival, meséivel, hagyományaival és életigenlésével. 

Ha valaki szeretne egy kicsit saját magára figyelni és valóban megélni, milyen néhány órát az életben csak úgy gyönyörködni, jó szívvel ajánlom számára a magyar lélek évezredes tanítómesterét, amely egyszerre keményít meg és érzékenyít el: a magyar Alföldet, a nagybetűs „Pusztát”.

A szerző a Miniszterelnökség miniszteri biztosa