Egy éve már

„Egy hét híján egy éve látjuk, hogyan idegeníti el a mázlistákat a kormánykommunikáció azoktól a balszerencsésektől, akik elkapják a covidot. A tizenötezer koronavírusáldozat között alig pár tucatnak van neve - annak a néhány ismert embernek, akinek esetében a család fontosnak tartotta közölni a halál okát. A kitartó alapbetegségezéssel, meg azzal a megrovó hanggal, amely azt sugallja, hogy az elhunyt valami bűnös magatartás miatt kapta el a vírust, de minimum nem mosott elégszer kezet, a bábegyüttes mára abszurd közhangulatot teremtett. A családok szégyellik, titkolják a fertőzést, és még a munka hőseiről, a járványban elhunyt egészségügyisekről és tanárokról sem lehet áldozatukhoz mérten, közös kegyelettel megemlékezni.

A kormány harcol, és minden háborúnak vannak óhatatlan veszteségei: ők így jártak. A többiek meg koncentráljanak szépen a munkaharcra, ne foglalkozzanak azzal, ami vagy eljön, vagy nem. Ne akarják tudni, melyik településen milyenek éppen a járványadatok, mert még megijednek, és feltámad bennük a kétség, hogy talán lehetne ezt az egészet józanabban is csinálni. Mondjuk ahol ötven kilométeres körzetben nincs egy beteg sem, ott este nyolc után is utcára menni, ahol viszont tombol a fertőzés, ott azonnal lezárni iskolát-plázát-kaszinót. És lehetne nem kavarni az oltásokkal, nem megrendíteni az orvostudományba vetett hitet, mert nincs az a gesztuspolitizálás, ami megérne annyit, hogy az elbizonytalanodott emberek végül beoltatlanul maradjanak.

Nem hőzöngeni kéne, nem kormánykommunikálni, hanem egyszerűen igazat mondani. Lenne is maszk azonnal mindenkin.”