Nem volt hátszeles művész: 1985-ig lemezfelvétel lehetőségével sem kínálták meg, pedig az „IIllés-Omega nemzedék” tagja volt.
Jó pár esztendővel a rendszerváltozás után ismertem meg és csináltam vele interjút, s írtam is valamelyik – kazettán sokszorosított! – összeállításáról. (Azt se tudom, melyik napilap megsárgult oldalán lehet a padláson.)
Akkor tudtam meg, hogy öntudatra ébredt református. Őszinte hitéről tanúskodik és elkísér az a véleménye, hogy a Református énekeskönyv hajdani összeállítói tévedtek, amikor Szenczi Molnár Albert zsoltárszövegeinek sok versszakát kipontozták-kihagyták, Dinnyés szerint sokszor épp azokat, melyek a zsoltáréneklő hívő ember életéhez stratégiai bölcsességekkel vagy lendítő biztatással szolgálhatnak.
Volt hát ilyen magányos és összetéveszthetetlen napszámosa is a magyar kultúrának.
Emlékezetemben egymás közelében tanyáznak a rég halott Ratkó Józseffel, ezzel a másik, lassan építkező, eredeti látásmódú, kesernyés-nehézkes magyarral. Úgy voltak egy kicsit kezdetlegesek, hogy érdemes volt rájuk odafigyelni, meg kellett és meg kell őket becsülni.