Éppen március idusán halt meg egy országjáró igric, Dinnyés József (1948-2021), aki azért ugyanazt az egyik legizgalmasabb előadói műfajt gyakorolta a Kádár-korban és a rendszerváltozás után, mint Cseh Tamás.
Egyszál maga volt a pódiumon, énekelt és gitározott.
Volt egy kicsit rekedtes magas-baritonja, amelyet toroktúlfeszítéssel előidézett sajátos vibrátóval (olykor kicsit hamisan) hallatott, s csörömpölt hozzá a gitárján. Így, szegényes dallamú, komor vagy rezignált énekeivel, versmegzenésítéseivel kellett csodát mívelnie, lángot lobbantania a lelkekben.
Sokszor sikerült.
Méltatlanul ráégett pályájára, megítélésére, hogy eredetileg polbeat-énekesként jutott nyilvánossághoz, hogy valaha KISZ-táborok gyakori meghívottja volt. Holott igazi fénypontja lehetett azoknak a KISZ-táboroknak, amikor mondjuk Utassy József 1968-tól a nyolcvanas évek közepéig „rendszerellenesnek” számító versét énekelte, a Zúg Márciust: „Én szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor! (...) Szedd össze csontjaid, barátom, /lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, /népek nevében! S te halott vagy?!” (Nem tudom, nem időszerű-e most is...)