Átlátszó

Nagymama teste tiszta üvegfelületre emlékeztet, benne anyámé, az meg valami celofánféleségből van, meghatározhatatlan körvonalakkal. Az enyém vízszerű, áttetszik az anyám sziluettjén, a gyermekemé levegőből, ott vibrál bennem. Legvégül mindannyian átszüremlünk egymáson, a végtelen sorokban úszó ükanyákon, szépanyákon. Besüt a fény (vagy hasi echográf ez, meglehet). Nem tudom, hogy kerültünk ide, ebbe a téridőn kívüliségbe, de mégis összeviláglunk itt egymásban. Még semmi sem biztos, semmi nem végleges, ultravékony, vonalszerű szálban hullámzik keresztül rajtunk valamiféle édes-sós bizonyosság. A vérünk lesz az, egyetlen hajszálérben. Ha bármelyikünk meggondolná magát, akkor szakad minden, színtelen madarakká válunk, és szétrebbenünk.

Enyém az összes szépséges anyám sorsa. (Mit sors! Hétköznapok, csókolom.)

Kezdhetném a legelején, ha egyáltalán van eleje ennek. A hajlott hátú maggyűjtögetésnél (apró vagyok én, csak a vízben kuporgástól olyan görnyedt a hátam, attól látszom ilyen öregnek, azért olyan ráncos a bőröm). Kicsi ez, meg kicsi az, béka bőre, denevérszárny (kifő az élet, benne én is), ég az arcunkon a bőr, meg a piros szoknyánk, tudod, az a bokorugró. És az otthon, végre! Ropog a tűz a kályhában, este van, este van, terjed a láng (ez nem jó játék, egymást felgyújtani, már ezerszer mondtam). Egy sor égő házzal folytathatnám, félreverik a harangot, rongyokban jajveszékelés (rosszat álmodtam, anya, hozzád bújok). Ezernyi pincében vicsorgó álom. (Aki bújt-bújt, aki nem-nem, megyek!) Amit kissé tisztábban érzékelek az ébredés határán: hatalmas dörrenések. Vihar van ma reggel – vagy tán bombák lehetnek, odakint a nyárban, az újságostól balra (egyél a friss paradicsomból, az előbb szedtem a kertben). Felkéredzkedünk egy szekérre, így kocogunk világgá, azt játsszuk, hogy hintó, éppen bálba megyünk. (Ruha – semmi, gyűrű – zéró. Briliáns.) Csak a vége előtt odaérjünk! Robognak a kerekek, halálvonat lesz ez. (Jobb napokat kívánok, nyakékeket, gyűrűket kérem. Ujjastól.) A lovakat esszük meg vacsorára (gyí, te paci, gyí, te Ráró). Desszertnek: sópárlat könnyből, kisasszonyok. Ez jó mulatság volt (de hazaérkezni a legjobb azért).

Ha majd ez elmúlik, akkor dobbantunk végre. Szekrények mögül pókhálózás, főzelékek, sikálások, semmipuszi, semmimozi (kicsi vagyok én még a szerelemhez).

Villany nélkül, meleg nélkül, sötét utcán hideg ház (kapj el, ha tudsz), és nincsen vaj és nincsen hús a csonton. Sorban állás rossz cipőben, nem olyan jó, de lehetne jobb is (pedig színjeles a bizonyítvány). Jégrémbalett a párttévében (esti mese, fogmosás, lefekvés), meg lehallgatott telefonba belesuttogás, szia, hogy vagytok, mi ugyanúgy, szia (te vagy az új osztálytársam? az jó, mert tetszel nekem). Szaloncukor-karácsonyok hétköznap, kettőtől ötig. Pad alatt üzengetés (szeretlek, szeretlek), kongó lépcsőházak, kulcs sehol, csak a nyakunkba lihegő szomszéd (én is tetszem neked, de jó). Egyenruha (nem épp menyasszonyi, de szép vagyok így is, szerencsére). Diktátor a falon, keretben (esküvői kép az éjjeliszekrényen), himnusz, amiből egy szót sem értek (de a szóból, abból igen). Bontott hajú forradalmak, na majd most! Műanyag palackos üdítő az élet, melyik gombot kell megnyomni? (Előbb finoman, aztán kőkeményen). Ügyfélszolgálat reggeltől estig, kamatos kamattal jut nekünk a jóból (szívhangod már mérhető, nyárra megszületsz, kicsikém).

Egy napfényes délutánon megállt az idő egy pillanatra. Mindkét térdemet felhorzsoltam, mikor az almafa hegyéről átmásztam egy örökzöldre, édes béke honolt mindenütt, mézeskenyér a végtelen űrben, itt most ezt elmajszolom, míg várom, hogy befordulj a sarkon, egyetlen.

(Repülni nem tudok, elfolyik a vérünk, ha leszakadok. Anyák, tartsatok meg minket.)

(Nyitókép: Réz Johanna)