Na, ugye!

2021. február 24. 07:01

Most is nyitva a Közhely Presszó!

2021. február 24. 07:01
null
Veczán Zoltán
Mandiner

Ketten támasztják a pultot, két könyöklő, kehes alak. Ósdi ballonkabátjuk rojtos ujja szomjasan issza magába a ragacsos, lakkozott falapot pettyező sörcseppeket, amelyeket köralakban hagyott sorsára a megannyiszor felemelt korsó. Gazdáik nem sietnek, mindketten a söntés hátsó, légypiszkos falára akasztott televíziót nézik, egyikük elgondolkodva lögyböli kezében korsó alján maradt savanyú lőrét, másikuk magasan, barázdált arca előtt tartja, szájának támasztva, kortyolásra készen.

A Közhely Presszó tulajdonosa – sasorrú, ötvenes fickó – egykedvűen törölgeti a poharakat,

néha kiszolgál egy-két lézengő vendéget, majd odasandít a két kehesre: várja, mikor kell újratöltenie a szerény habú, olcsó italból. Az italozó szinte üres: néhányan csattogtatják a billiárdgolyókat a másik helyiségben, a néhány asztalka közül kettőnél, ha üldögél valaki, az is jobbára magában.

Az apró televízió képernyőjén felvillan a szignál: hamarosan kezdődik a Híradó. A két vendég egyszerre koppantja le a korsókat, a sasorrú rutinos mozdulattal veszi el, fordítja lefelé, szisszent bele a látszat kedvéért egy kevéske vizet a nyomós pohárzuhanyból, meghúzza a kart a pislákoló, piros embléma mögött, és máris vékony patakban folyik a halványsárga, opálos lé előbb az egyik, majd a másik kriglibe.

Ritkás hajú, borostás fiatalember vergődik a pulthoz: szemei egy-egy merő vérömleny a karikák mögött, bal orcáján véraláfutásos duzzanat: nem csak részeg, pár pofont is benyelhetett valakitől nemrég. A kocsmáros jól ismerheti, sokatmondó pillantást vet szerencsétlenre, majd finoman a pult alá csúsztatja a távirányítót, miközben kiosztja a söröket a kabátosoknak. A két öreg ügyet se vet a suhancra, szinte öntudatlanul koccintanak, isznak és merednek a képernyőre.

– Ha-hallod, mi már találkoztunk valahol… – veszi fel a legbarátságosabbnak szánt mosolyát a fiatal, de csak torz vigyorra futja. A szája is csúnyán fel van szakadva, és ahogy ajkait felhúzza, kivillan hiányos fogazata. Mindez nem tűnik fel az egyik öregnek, akihez beszél, sőt, amaz nem is hallja a siheder próbálkozását, aki ezért a másiknál, a svájcisapkásnál folytatja az ostromot.

– Te, dög meleg van, nem rohad rád ez a izé, kabát? – hirtelen a tévére mered, ahol éppen a hírösszefoglaló fut, majd észbe kap, hogy miért is jött, ezért kényelmetlenül közel, szinte az arcába hajol az öregnek, egyszerre bizalmaskodóan és fenyegetően. – Izé, figyelj, szeretnélek megkérni, hogy kapcsolj át a másikra, a gazdasági hírekre. – Kihúzza magát, közben előre-hátra billeg, ahogy egyensúlyát próbálja megtartani, ami jókora kihívás úgy, hogy közben tagoltan beszélni is próbál – én jövök, és nem akarok lemaradni róla.

– Nem vagy te már sehol, „a szabadpiac majd eldönti”

– mondja csendesen a kocsmáros – na, húzz vissza az asztalodhoz. 

A suhanc arca először eltorzul a dühtől a megalázó leteremtés miatt, majd felfoghatatlanul lassan gúnyos vigyor ül ki rá. Komótosan a feje fölé emeli félig telt fröccsös poharát, amelynek egész tartalmát ráérősen kilocsolja a szürke betonpadlóra. 
– Hogyne, egy házmestert kérek, folyóból! – kihívóan mered a kocsmárosra.
– Na, most már takarodj innen! – a férfi korát és köpcös termetét meghazudtoló fürgeséggel terem a pult túloldalán, a részeg fiatal háta mögött, akinek még felocsúdni sincs ideje, már hátracsavart karral, vasmarkok szorításában botladozik kifelé a kocsmából.
– Se büszkeség, se tartás, ez a mai fiatalság – csóválja a fejét az egyik fémvázas asztalnál görnyedező bácsika, vaskos üvegű pápaszeme mögül pislantgatva a visszaballagó kocsmárosra. – Ha nekem kitelnek a napjaim, megyek szépen haza a szótárba, odaírják mellém zárójelben, hogy rég., hogy mindenki tudja, már nyugdíjas vagyok, aztán ennyi. De ezek…
– Maga könnyen beszél, bátyám. Ez a szerencsétlen, alig élt, azt' máris kimondták rá, hogy úgy hülyeség, ahogy van. Magát meg úgyis mindig előveszik – mondja a sasorrú, most először mutatva egy csepp együttérzést kidobott vendége iránt – még ha nem is olyan gyakran, mint húsz-harminc éve, nem igaz?
– Minden második mondatuk én voltam! – kacag fel megvidámodva a bácsika, gyér, galambősz hajába túrva göcsörtös, száraz ujjaival. – Jó, hogy zászlóra nem varrtak az elvtársak! Ej, de rohanó világ lett ez, már gúnyolódni is rest rajtam. – Elszomorodva húzza le az olcsó kevert szeszesitalt pohárkájából, keményen koppantja az asztal részvétlen lapjára. – Ki mondana ma már olyat, hogy „Majd az unokáinknak jobb lesz”?
– Higgye csak el, bátyám, lesz még magának olyan karrierje, csak bámulnak az ilyen csirkefogók! – vigasztalja a kocsmáros, majd felpillant, ahogy gyorslábú, harsány fiatalok érkeznek a pulthoz a biliárdasztaloktól. Diesel meg Gas márkájú, babakék és rózsaszín piképólóik gallérja felhajtva, karjukon sokszámlapos óra villog, whiskey-kólát kérnek meg vodkát energiaitallal, majd magabiztosan belakják a pult túlsó végét.

– „Te döntöd el, mennyire akarsz sikeres lenni”, „Vagy félreállsz, vagy vezetsz!”, „Ez nem piramisjáték, hanem egy lehetőség”

– mormolja a fiatalabb közhelyek neveit a kocsmáros szórakozottan, a bácsika meg csak legyint rá.
– Kár megjegyezni, erre a kis időre, ami jut nekik – a fogkrémes banánízű tömény átjárta az öreg fáradt ereit, és egy kis életet kölcsönzött neki. Immár szánakozva nézi a harsány tinédzsereket: megannyi nyugati majmolás meg kétlábonjáró provincialitás, bezzeg ő már akkor internacionalista volt, amikor a „Globalizmus” még a csattogós lepkét tologatta!

Asztalszomszédja, egy középkorú, elegánsabb férfi, aki mindeddig némaságba burkolózott, körkörös mozdulatokkal meglötyögteti italát – talpas pohárból issza, egyértelműsítve, hogy úgynevezett minőségi bort fogyaszt –, majd ábrándos tekintettel megköszörüli torkát, mint akinek roppant fontos mondanivalója van, s szeretné, hogy lehetőleg ne csak a kis öreg, hanem mások is részesüljenek bölcsességéből. 
– Alapvetően két lehetőségről beszélünk – kezdené, de legnagyobb bánatára leintik.
– Most már elég lesz. – Az egyik ballonkabátos veti ezt hátra, érdes, reszelős a hangja, mint egy ősgyík pikkelyes bőre, de nem barátságtalan; mégis mindenki elhallgat, még a fiatalok nagyrésze is.
– Ez meg ki a… – kérdezné a legkisebb ugrifüles, de társai lepisszegik. Már lement a Híradó első blokkja, villogó kék háttér előtt két politikus beszélget, közéjük szorulva női műsorvezető kötéltáncol. Gyenge, elevenen felfalja a két veterán krokodil, majd egymásnak ugranak.

– Ők ketten – int a ballonosok felé a kocsmáros – Magyarország legfoglalkoztatottabb közhelyei

– a kis lázadó elhallgat, mindketten a tévére sandítanak. A politikusok közben már egymást kiabálják túl a képernyőn, bár még nem jutottak el a durvább sértegetésig.
– …igen, megszorítottunk, mert muszáj volt kétezerikszben, de alattunk legalább nem volt ekkora a kilátástalanság, mint most! – vág vissza valamire egyik a másiknak.

A két ballonkabátos összemosolyog, halkan koccintanak, nagy kortyokban isznak.
– Nyertél, barátom – szól a sapkás a társához, talán első ízben az este; őszes borostája csillog a sárgás kocsmafényben.
– Ne búsulj! – dörmögő, mélyebb hangja van a másiknak – messze még a választások, te is sorra kerülsz addig százszor.
A svájcisapkás kifizeti a fogyasztásukat, aztán lehúzzák maradék söreiket, hegyes ádámcsutkájuk szaporán jár; majd kedélyesen, egymásba karolva kivonulnak, teveszín ballonkabátjuk lobog, ahogy kinyitják a dupla lengőajtót.

Távozásukkal felélénkül a kocsma, mintha csak a becsapó jeges februári széllel jött volna egy kevéske frissesség is. 
– Szóval kik ők? – mer most már kérdezni a korábban letorkollt ifjú, aki egyébként a „Fenntartható fejlődés” nevet kapta a lózungkeresztségben.
– Nem akárkik. Kopnak, koptatják őket, de szívósak, erősek, és sosem fogynak el egészen – dörmögi a kocsmáros, miközben újratölt a fiataloknak. – Ti már sehol sem lesztek, talán már én sem, amikor ők még mindig, minden vitában előkerülnek, amit csak vívnak ebben az országban. 
– Ők tényleg a…? – csuklik el az elfogódott kamaszhang.

– Igen. A „Jó, de mi legalább nem…” és a „Na, ugye!”. 

Közben az öreg „Majd az unokáinknak jobb lesz” asztaltársa is szóhoz jutott végre, nagy lendülettel magyaráz, inkább a maga, mint bárki más örömére.
– Egyrészt valóban frusztráló lehet, hogy ezek az egynyári kis legénykék nem ismernek semmiféle illemet – emeli fel mutatóujját –, másrészt azért azt el kéne ismernünk, hogy mi is ilyenek voltunk, csak talán szerencsésebb körülmények között – fűzi hozzá. Elégedetten mosolyog, finomkodva szájához emeli talpas poharát – profilból megszólalásig hasonlít Török Gáborra.

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 11 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
pemete jakab
2021. február 24. 17:40
A kormány azért gondol a zárva tartó vendéglátóhelyekre, ld. bértámogatás. Itt egy példa: nettó 10 416 ft/fő/hó. A kormány megetette a dolgát, most már a támogatottakon a sor: osszák be úgy, hogy kitartson a hó végéig. https://index.hu/belfold/2021/02/24/jedermann-kavezo-105-nap-bertamogatas-megkaptak/
pemete jakab
2021. február 24. 17:36
„Te döntöd el, mennyire akarsz sikeres lenni” Magyarország tele van "sikeres" emberekkel. Ennek feltétele, hogy legyen elég közpénz. Bár az ilyeneknek sosem elég... nem tudunk annyi adót fizetni, amit az ilyen sikeres emberek ne tudnának ellopni.
zakar zoltán béla
2021. február 24. 10:39
Tan Gens
Valodi
2021. február 24. 10:33
David Attenborough szerint a klímaváltozás jelenti a legnagyobb fenyegetést az emberiség biztonságára. A 94 éves angol természettudós az ENSZ Biztonsági Tanácsának virtuális találkozóján szólalt fel kedden. Mint fogalmazott: „ha tovább haladunk ezen az úton, akkor szemtanúi leszünk mindazon tényezők összeomlásának, amelyeknek a biztonságunkat köszönhetjük: ilyen az élelmiszertermelés, az ivóvízhez való hozzáférés, az élhető környezeti hőmérséklet és az óceáni táplálékláncok”. David Attenborough szerint „ha a természet világa nem képes többé kiszolgálni a legalapvetőbb szükségleteinket, akkor a civilizáció többi része is rövid időn belül darabjaira hullik”. „Nem irigylem azt a felelősséget, amely mindezek miatt önökre hárul” – jegyezte meg a természettudós.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!