A Kuncze–Csillag-duó durván megerőszakolta a valóságot
Az egykori SZDSZ kártékony szellemisége még most is jelen van, és rombolni próbál, vigyázzunk!
Most is nyitva a Közhely Presszó!
Ketten támasztják a pultot, két könyöklő, kehes alak. Ósdi ballonkabátjuk rojtos ujja szomjasan issza magába a ragacsos, lakkozott falapot pettyező sörcseppeket, amelyeket köralakban hagyott sorsára a megannyiszor felemelt korsó. Gazdáik nem sietnek, mindketten a söntés hátsó, légypiszkos falára akasztott televíziót nézik, egyikük elgondolkodva lögyböli kezében korsó alján maradt savanyú lőrét, másikuk magasan, barázdált arca előtt tartja, szájának támasztva, kortyolásra készen.
néha kiszolgál egy-két lézengő vendéget, majd odasandít a két kehesre: várja, mikor kell újratöltenie a szerény habú, olcsó italból. Az italozó szinte üres: néhányan csattogtatják a billiárdgolyókat a másik helyiségben, a néhány asztalka közül kettőnél, ha üldögél valaki, az is jobbára magában.
Az apró televízió képernyőjén felvillan a szignál: hamarosan kezdődik a Híradó. A két vendég egyszerre koppantja le a korsókat, a sasorrú rutinos mozdulattal veszi el, fordítja lefelé, szisszent bele a látszat kedvéért egy kevéske vizet a nyomós pohárzuhanyból, meghúzza a kart a pislákoló, piros embléma mögött, és máris vékony patakban folyik a halványsárga, opálos lé előbb az egyik, majd a másik kriglibe.
Ritkás hajú, borostás fiatalember vergődik a pulthoz: szemei egy-egy merő vérömleny a karikák mögött, bal orcáján véraláfutásos duzzanat: nem csak részeg, pár pofont is benyelhetett valakitől nemrég. A kocsmáros jól ismerheti, sokatmondó pillantást vet szerencsétlenre, majd finoman a pult alá csúsztatja a távirányítót, miközben kiosztja a söröket a kabátosoknak. A két öreg ügyet se vet a suhancra, szinte öntudatlanul koccintanak, isznak és merednek a képernyőre.
– Ha-hallod, mi már találkoztunk valahol… – veszi fel a legbarátságosabbnak szánt mosolyát a fiatal, de csak torz vigyorra futja. A szája is csúnyán fel van szakadva, és ahogy ajkait felhúzza, kivillan hiányos fogazata. Mindez nem tűnik fel az egyik öregnek, akihez beszél, sőt, amaz nem is hallja a siheder próbálkozását, aki ezért a másiknál, a svájcisapkásnál folytatja az ostromot.
– Te, dög meleg van, nem rohad rád ez a izé, kabát? – hirtelen a tévére mered, ahol éppen a hírösszefoglaló fut, majd észbe kap, hogy miért is jött, ezért kényelmetlenül közel, szinte az arcába hajol az öregnek, egyszerre bizalmaskodóan és fenyegetően. – Izé, figyelj, szeretnélek megkérni, hogy kapcsolj át a másikra, a gazdasági hírekre. – Kihúzza magát, közben előre-hátra billeg, ahogy egyensúlyát próbálja megtartani, ami jókora kihívás úgy, hogy közben tagoltan beszélni is próbál – én jövök, és nem akarok lemaradni róla.
– mondja csendesen a kocsmáros – na, húzz vissza az asztalodhoz.
A suhanc arca először eltorzul a dühtől a megalázó leteremtés miatt, majd felfoghatatlanul lassan gúnyos vigyor ül ki rá. Komótosan a feje fölé emeli félig telt fröccsös poharát, amelynek egész tartalmát ráérősen kilocsolja a szürke betonpadlóra.
– Hogyne, egy házmestert kérek, folyóból! – kihívóan mered a kocsmárosra.
– Na, most már takarodj innen! – a férfi korát és köpcös termetét meghazudtoló fürgeséggel terem a pult túloldalán, a részeg fiatal háta mögött, akinek még felocsúdni sincs ideje, már hátracsavart karral, vasmarkok szorításában botladozik kifelé a kocsmából.
– Se büszkeség, se tartás, ez a mai fiatalság – csóválja a fejét az egyik fémvázas asztalnál görnyedező bácsika, vaskos üvegű pápaszeme mögül pislantgatva a visszaballagó kocsmárosra. – Ha nekem kitelnek a napjaim, megyek szépen haza a szótárba, odaírják mellém zárójelben, hogy rég., hogy mindenki tudja, már nyugdíjas vagyok, aztán ennyi. De ezek…
– Maga könnyen beszél, bátyám. Ez a szerencsétlen, alig élt, azt' máris kimondták rá, hogy úgy hülyeség, ahogy van. Magát meg úgyis mindig előveszik – mondja a sasorrú, most először mutatva egy csepp együttérzést kidobott vendége iránt – még ha nem is olyan gyakran, mint húsz-harminc éve, nem igaz?
– Minden második mondatuk én voltam! – kacag fel megvidámodva a bácsika, gyér, galambősz hajába túrva göcsörtös, száraz ujjaival. – Jó, hogy zászlóra nem varrtak az elvtársak! Ej, de rohanó világ lett ez, már gúnyolódni is rest rajtam. – Elszomorodva húzza le az olcsó kevert szeszesitalt pohárkájából, keményen koppantja az asztal részvétlen lapjára. – Ki mondana ma már olyat, hogy „Majd az unokáinknak jobb lesz”?
– Higgye csak el, bátyám, lesz még magának olyan karrierje, csak bámulnak az ilyen csirkefogók! – vigasztalja a kocsmáros, majd felpillant, ahogy gyorslábú, harsány fiatalok érkeznek a pulthoz a biliárdasztaloktól. Diesel meg Gas márkájú, babakék és rózsaszín piképólóik gallérja felhajtva, karjukon sokszámlapos óra villog, whiskey-kólát kérnek meg vodkát energiaitallal, majd magabiztosan belakják a pult túlsó végét.
– mormolja a fiatalabb közhelyek neveit a kocsmáros szórakozottan, a bácsika meg csak legyint rá.
– Kár megjegyezni, erre a kis időre, ami jut nekik – a fogkrémes banánízű tömény átjárta az öreg fáradt ereit, és egy kis életet kölcsönzött neki. Immár szánakozva nézi a harsány tinédzsereket: megannyi nyugati majmolás meg kétlábonjáró provincialitás, bezzeg ő már akkor internacionalista volt, amikor a „Globalizmus” még a csattogós lepkét tologatta!
Asztalszomszédja, egy középkorú, elegánsabb férfi, aki mindeddig némaságba burkolózott, körkörös mozdulatokkal meglötyögteti italát – talpas pohárból issza, egyértelműsítve, hogy úgynevezett minőségi bort fogyaszt –, majd ábrándos tekintettel megköszörüli torkát, mint akinek roppant fontos mondanivalója van, s szeretné, hogy lehetőleg ne csak a kis öreg, hanem mások is részesüljenek bölcsességéből.
– Alapvetően két lehetőségről beszélünk – kezdené, de legnagyobb bánatára leintik.
– Most már elég lesz. – Az egyik ballonkabátos veti ezt hátra, érdes, reszelős a hangja, mint egy ősgyík pikkelyes bőre, de nem barátságtalan; mégis mindenki elhallgat, még a fiatalok nagyrésze is.
– Ez meg ki a… – kérdezné a legkisebb ugrifüles, de társai lepisszegik. Már lement a Híradó első blokkja, villogó kék háttér előtt két politikus beszélget, közéjük szorulva női műsorvezető kötéltáncol. Gyenge, elevenen felfalja a két veterán krokodil, majd egymásnak ugranak.
– a kis lázadó elhallgat, mindketten a tévére sandítanak. A politikusok közben már egymást kiabálják túl a képernyőn, bár még nem jutottak el a durvább sértegetésig.
– …igen, megszorítottunk, mert muszáj volt kétezerikszben, de alattunk legalább nem volt ekkora a kilátástalanság, mint most! – vág vissza valamire egyik a másiknak.
A két ballonkabátos összemosolyog, halkan koccintanak, nagy kortyokban isznak.
– Nyertél, barátom – szól a sapkás a társához, talán első ízben az este; őszes borostája csillog a sárgás kocsmafényben.
– Ne búsulj! – dörmögő, mélyebb hangja van a másiknak – messze még a választások, te is sorra kerülsz addig százszor.
A svájcisapkás kifizeti a fogyasztásukat, aztán lehúzzák maradék söreiket, hegyes ádámcsutkájuk szaporán jár; majd kedélyesen, egymásba karolva kivonulnak, teveszín ballonkabátjuk lobog, ahogy kinyitják a dupla lengőajtót.
Távozásukkal felélénkül a kocsma, mintha csak a becsapó jeges februári széllel jött volna egy kevéske frissesség is.
– Szóval kik ők? – mer most már kérdezni a korábban letorkollt ifjú, aki egyébként a „Fenntartható fejlődés” nevet kapta a lózungkeresztségben.
– Nem akárkik. Kopnak, koptatják őket, de szívósak, erősek, és sosem fogynak el egészen – dörmögi a kocsmáros, miközben újratölt a fiataloknak. – Ti már sehol sem lesztek, talán már én sem, amikor ők még mindig, minden vitában előkerülnek, amit csak vívnak ebben az országban.
– Ők tényleg a…? – csuklik el az elfogódott kamaszhang.
Közben az öreg „Majd az unokáinknak jobb lesz” asztaltársa is szóhoz jutott végre, nagy lendülettel magyaráz, inkább a maga, mint bárki más örömére.
– Egyrészt valóban frusztráló lehet, hogy ezek az egynyári kis legénykék nem ismernek semmiféle illemet – emeli fel mutatóujját –, másrészt azért azt el kéne ismernünk, hogy mi is ilyenek voltunk, csak talán szerencsésebb körülmények között – fűzi hozzá. Elégedetten mosolyog, finomkodva szájához emeli talpas poharát – profilból megszólalásig hasonlít Török Gáborra.