Szánalomra méltó, ahogy még a papírformára sem adva minduntalan zsákolják a behódolást.
„A kormánypárt megszállási kiskátéja egyszerű, idővel könnyen átlátható. Már csak ezért is csoda, hogy nyílt és leplezetlen formái mennyire felkészületlenül, meglepetésszerűen érik a delikvenseket. Ők folyton tárgyalni, egyeztetni akarnak, amelyre, ha elvétve sor kerül, hamar csalódni szoktak. Nyilvánvaló persze, hogy a hatalommal nem jó ujjat húzni, cicázni még kevésbé, de azért szánalomra méltó, ahogy még a papírformára sem adva minduntalan zsákolják a behódolást.
Tíz év alatt sok ilyet láttunk. Eleinte még a szelídebb változatok dívtak, a pedagógus szakszervezet egykori elnöke rendre megtapasztalhatta, hogy »mintha-vásárra« hívják, meghallgatták érveit, az ellenszakszervezet hiába ágaskodott, ő néhány közbülső, amolyan »reményt keltő« állomás után töretlen optimizmussal várta az újabb és újabb kudarcokat.
A parlament működésének sajátos újítása szintén hétköznapi rutinná vált. Aki az egyéni képviselői indítványt hirtelenjében benyújtotta, sokszor azt sem tudta, mi áll a papíron, törvények sora született meg így villámgyorsan, összetákolva, a kétharmad engedelmességével. Ezeket gyakran ki kellett egészíteni, »meghegeszteni«, mert csak a primer hatalmi, személyi, anyagi érdekekre összpontosítottak, de ez sem okozott önértékelési zavart, gátlást a kormánynál. Folytatták. Ha kellett, munkaszüneti nap előtt, vagy akár éjjel is képesek voltak napirendre vetetni rázósabbnak tűnő javaslatokat, és a siker nem maradt el. A pampogók persze pampogtak, a sajtó a hatásvizsgálatokat hiányolta, de az ország »rendelkezésükre állása« háborítatlanul zajlott. Minden azt sugallta, így kell ezt csinálni. A rendkívüli felhatalmazás még tágabbra nyitotta a kapukat, a járványtól és a gazdaságvédelemtől függetlenül születtek meg törvények, kivételezetteknek megcímkézett milliók-milliárdok.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
„Oroszországnak éreznie kell a nyomást annak érdekében, hogy tárgyalóasztalhoz üljön, és látnia kell, hogy lehetetlen éket verni Európa, Ukrajna és az Egyesült Államok közé” – fogalmazott Roberta Metsola.
Vízágyúkat és könnygázt is bevetettek az egyenruhások.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Az Európai Unió vezetése már meg is találta a gyógyírt: még több jogkört vonnának el a tagállamoktól.
A paksi bővítés lehet az apropó.
