Megszállási kiskáté

„A kormánypárt megszállási kiskátéja egyszerű, idővel könnyen átlátható. Már csak ezért is csoda, hogy nyílt és leplezetlen formái mennyire felkészületlenül, meglepetésszerűen érik a delikvenseket. Ők folyton tárgyalni, egyeztetni akarnak, amelyre, ha elvétve sor kerül, hamar csalódni szoktak. Nyilvánvaló persze, hogy a hatalommal nem jó ujjat húzni, cicázni még kevésbé, de azért szánalomra méltó, ahogy még a papírformára sem adva minduntalan zsákolják a behódolást.

Tíz év alatt sok ilyet láttunk. Eleinte még a szelídebb változatok dívtak, a pedagógus szakszervezet egykori elnöke rendre megtapasztalhatta, hogy »mintha-vásárra« hívják, meghallgatták érveit, az ellenszakszervezet hiába ágaskodott, ő néhány közbülső, amolyan »reményt keltő« állomás után töretlen optimizmussal várta az újabb és újabb kudarcokat.

A parlament működésének sajátos újítása szintén hétköznapi rutinná vált. Aki az egyéni képviselői indítványt hirtelenjében benyújtotta, sokszor azt sem tudta, mi áll a papíron, törvények sora született meg így villámgyorsan, összetákolva, a kétharmad engedelmességével. Ezeket gyakran ki kellett egészíteni, »meghegeszteni«, mert csak a primer hatalmi, személyi, anyagi érdekekre összpontosítottak, de ez sem okozott önértékelési zavart, gátlást a kormánynál. Folytatták. Ha kellett, munkaszüneti nap előtt, vagy akár éjjel is képesek voltak napirendre vetetni rázósabbnak tűnő javaslatokat, és a siker nem maradt el. A pampogók persze pampogtak, a sajtó a hatásvizsgálatokat hiányolta, de az ország »rendelkezésükre állása« háborítatlanul zajlott. Minden azt sugallta, így kell ezt csinálni. A rendkívüli felhatalmazás még tágabbra nyitotta a kapukat, a járványtól és a gazdaságvédelemtől függetlenül születtek meg törvények, kivételezetteknek megcímkézett milliók-milliárdok.”