Meg fogjuk szerezni a kulturális hatalmat!

„Nemrég megjelent könyvedben, a Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata cím alatt úgy fogalmazol: aki a kultúra területét meghódítja, az előbb-utóbb a politikában is győzedelmeskedik. Mit látsz, hol tart jelenleg a hazai jobboldali ebben a »kultúráért folytatott küzdelemben«, és pontosan milyen szerepe lehet ezen a téren a Kommentárnak?

Az, hogy a 45+20 éves kommunista–posztkommunista kulturális hegemóniát, amely 1945 és 2010 között érvényesült, le tudjuk cserélni a saját paradigmánkkal, hosszú menetelés lesz. Mára azonban kijelenthető, hogy tábort vertünk, felfegyverkeztünk és a sereg derékhada szedelőzködik, sőt a felderítők és rohamutászok már előre is mentek.

A rendszerváltoztatás óta eltelt harminc év utolsó évtizede volt az az időszak, amelynek politikai eredményei kellően biztos alapot jelentenek az elrugaszkodáshoz, hogy a rendszerváltás után immár korszakváltást érjünk el. A Kommentár Magyarország jobboldali intellektuális erőműve. Azzal, hogy évi négy alkalommal jelentkezünk, egyenként átlag 170 oldalas terjedelemben, esztétikai és politikai értelemben is gyűjtésre érdemes számokkal, hídfőállást tudunk létrehozni az előbb vázolt meginduláshoz. Fontos azonban, hogy a Kommentár szerencsére nem önmagában áll, hiszen a szerkesztőség mellett ott van az állandósuló szerzőgárda, az olvasók sokasága és maga a Tranzit-közösség, amellyel a lap szellemi szimbiózisban él. Egyazon folyamat részei vagyunk.

A ’80-as évek nagy gazdaságpolitikai fordulata a Reagan–Thatcher-páros nevéhez fűződik, akik a »lecsöpögő gazdaság« (trickle-down economics) tételét vallották, mely szerint minél több pénzt hagysz az adófizetőknél, annál több lesz a fogyasztás és a befektetés. Ennek a gondolatnak a túlhajtása vezetett a neoliberális gyakorlathoz, de a kezdet kezdetén volt benne ráció. Speciálisan a jobboldalra vonatkozó hosszabb távú következménye az lett, hogy bár megnyerték a gazdasági küzdelmet, de a kulturálisat elveszítették, s eközben az is kiderült, hogy utóbbi nem a politikai összecsapás mellékhadszínterét jelenti, hanem általános keretéül szolgál.

Ezért nekünk most »lecsöpögő kultúrára« van szükségünk, amely adókulcsok helyett a legszélesebben értelmezett kultúra áthatásában gondolkodik. A tavalyi év végén megjelent Kulturális hadviselés ennek a módszertanát foglalja össze, és ha a Kommentárnak ebben van/lesz látható szerepe, akkor mindent elértem, amit valaha akartam.

A »kulturális hadviseléshez« természetesen az egyes kulturális termékekhez kapcsolódó értelmezői munka, a kritika is rendkívül szorosan hozzátartozik. Ezen a téren egyelőre – úgy érzem – kevéssé állunk jól. Nem ritkán még a saját oldalunk által létrehozott jelentős művek »teremtő értelmezését« is az ellenérdekelt félre bízzuk…

Önmagunk értelmező keretbe helyezését valóban nem bízhatjuk másra, pláne nem az ellenfeleinkre. Ez utóbbi kisiklott jelentést, eltérítést és felejtést eredményezne. Aki ellenfele nyelvét beszéli és annak fejével gondolkozik, félig már veszített is. Más módszerre van itt szükség! Az a hosszú távú, lassú, szívós és kevéssé látványos munka, amelyet találóan »metapolitikának« hívnak, valóban a politika hátterében, mögöttes területein zajlik, ám aki itt eredményes munkát végez, az a választások napján csak annak gyümölcseit aratja le, amit jóval korábban elvetett.

Ennek a stratégiai hadműveletnek megvannak a maga taktikai harceljárásai, mint például az alapok szövegszerű lefektetése, a róla szóló diskurzusok működtetése, a narratívaalkotás, a keretezés, a nyelvpolitikai küzdelem és a kontextusteremtés. Ez utóbbi része az egyes szellemi teljesítmények befogadása, helyük kijelölése, sorba rendezése, referenciává tétele.

Féltucat jó könyv megjelenésénél már csak az a fontosabb, hogy létrehozzuk azt a mágneses mezőt, amelyben tartalmuk interferálni tud egymással. Ez aprólékos munka, de olyan erős kulturális hálót tud szőni, hogy politikailag neki lehet támaszkodni.”