Ma lenne 110 éves apai nagyapám, Schiffer Pál

Ma lenne 110 éves apai nagyapám, Schiffer Pál. Háromesztendősen veszíti el édesanyját. Édesapja nem jó apa – nyolcvan évvel később ugyanezt mondja saját magáról. Lázad a vallásos zsidó, legitimistákkal szimpatizáló apával szemben, s unokabátyja hatására marxista, 23 évesen pedig az MSZDP tagja lesz. Barátai többsége illegális kommunista, ő nem az. Mindenesetre amikor apám születése előtt Budára költöznek, pártszervezetét Csermanekre hagyja. Utolsó évében tudom csak faggatni a múltról, így fedezem fel édesanyja, a dédanyám sírját, s ekkor kérdezem meg, hogy ő voltaképpen miért nem lépett be a kommunistákhoz: »Azért, mert ott nem lehetett vitatkozni«.

Amikor későbbi nagyanyám '37-ben bemutatja az apjának, egyszerűen nem hiszi el, amit jövendőbeli apósa a moszkvai perekről mond neki. A náci megszállás után illegalitásba vonul: '44-ben kétszer is deportálják. Először megszökik. Másodjára éppen a hidak aláaknázásról szóló német tervekkel baktat fegyveres ellenálló sógorához a Margit körúton, amikor újra lebukik. Dachau. Flekktífusz. Harmincvalahány kilósan vergődik haza. A részletekről keveset tudni, mert nem beszél. Ahogyan nem beszél később az »elvtársi« kínzásokról sem. Beleveti magát a politikába, nemzetgyűlési képviselő lesz. Harcosan képviseli az összefogást, korabeli nevén: a »munkásegységet«. Olyannyira, hogy '45 őszén a kommunistákkal közös budapesti listától méltán frusztrált szocdemek őt küldik a kopasz pártvezérhez, hogy magyarázza már el neki: esetleges listavezetése mérsékelten jó ötlet. Nagyapám közli is vele: »Rákosi elvtárs nem elég fotogén«.

Sztálin legjobb magyar tanítványa ezt – sem – bocsátja meg neki. Részt vesz a forint-stabilizációban. Ahogyan megy előre a szalámi-taktika, előbb külföldön ragadó – amúgy kommunista – unokabátyja, aztán az emigrációba induló, tőle búcsúzó függetlenségpárti Pfeiffer Zoltán figyelmezteti, hogy előbb-utóbb ő is sorra fog kerülni. Ezt sem hiszi el. Az »Eszmében« hisz. Az »Eszme« valláspótlékká, a »Párt« pedig egyházpótlékká válik számára. S nem tudja elképzelni, hogy az »Eszmében« hívő elvtársak közül bárki is hitvány lenne, s később sem tudja elképzelni, hogy emberi tényező felülírhatná az »Eszme« nagyszerűségét. '48 februárjában, amikor Marosánék puccszerűen eltávolítják Kéthlyéket az SZDP-ből és hozzádrótozzák a szocdempártot a bolsevistákhoz, ő éppen kórházban fekszik.

Csak azt kifogásolja, hogy mindez apósa háta mögött zajlik (meg néhány nevet a kizártak listájáról). Aztán elkezdi ő is győzködni Moszkvából hazatérő, kiábrándult apósát. Asszisztál a pártegyesítéshez, mert hisz a „munkásegységben”. S bár ekkor még ennek nincsen tudatában, de KV-tagként, képviselőként, partvonalról ugyan, érdemi befolyás nélkül, de mégiscsak egy totalitárius diktatúra kiépítéséhez asszisztál. A Rajk-pert nem hiszi, elmegy Kádár belügyminiszterhez, aki közli vele: ”Nem egy nyelvet beszélünk Schiffer elvtárs”. Igaza van. 1950. április 24-én beteljesedik a sorsa. Érte jönnek és ellene. Volt osztálytársa jön érte, ávós egyenruhában. Mindeközben apósát, a hivatalban lévő államfőt, Rákosi személyesen tartóztatja le. Feleségét, gyermekeit, apját internálják, anyósát meghalni dobja ki az ávó a börtönből.

A többséggel ellentétben nem hajlandó aláírni abszurd beismerő vallomásokat. Megkínozzák. Halálra ítélik. Három évet tölt siralomházban. A magánzárkában, az akasztófa árnyékában saját felelőssége foglalkoztatja. Így vall erről harminc évvel később: »Elég az hozzá, hogy 1946 vagy 1947-ben egyszer valamelyik pártszervezetben vagyok és odajött hozzám ez a fiú. Beszélgettünk, fölteszem neki a kérdést, mondd hogyhogy te a szocdem pártba léptél be. Azt mondja: nézd, ha neked jó, akkor nekem is jó. Ez kínzott bent: – Mi történt ezzel az emberrel? Azt tudtam, hogy sok szakszervezeti funkcionáriust, bizalmit a Láng Gépgyárból, a Ganz Hajógyárból meg máshonnét meghurcoltak, lecsuktak. Mi történt tehát ezzel az emberrel? Mert ezért az emberért én vagyok felelős. De nemcsak érte vagyok felelős, hanem azokért is, akik meggyőződésből vagy idealista elképelésből a szociáldemokrata pártban dolgoztak, amellé álltak, és ezeket abban a tudatban és azzal a meggyőződéssel vittük át az egységes pártba, hogy nekik ott a helyük.

És most ezeket fogják, és mint engem vagy a másikat, ötöt, százat, ezret kidobják az állásukból, esetleg börtönbe vagy internáló táborba, Recskre vagy máshova viszik őket. Ez kínzott odabenn. Nem lett volna szabad ezt a feladatot vállalnom, de ha vállaltam, a bűntudattól nem tudok szabadulni. Az a felelősség volt a legnehezebb számomra, amely a politikai múltamért terhelt, mert a jóhiszeműségben fel se tételeztem, hogy az is, akivel kezet fogok és az is, akivel egy egységes megállapodásra törekszünk, nem ugyanolyan becsületesen a népért, az osztályért, a jövőért dolgozik, éppúgy, mint én, meg a másik, a tizedik vagy a századik. Holott, ha egy kicsit tanulmányoztuk volna a munkásmozgalom történetét, akkor rájöhettünk volna arra, hogy erre van példa, de az illúzió erősebb volt, mint a felelősség. Ez nem mentesít sem engem, sem mást attól, hogy az emberek, akik szenvedtek, azok joggal tekintenek szenvedéseikért engem meg azokat felelősnek, akik a helyzetet előidézték.« Arra jut, ha ennyire nem volt képes felismerni, miféle gazemberekkel szövetkezett, nem alkalmas politikusnak, s ha egyszer az életben még szabad ember lesz, soha többé nem vállal politikai döntéshozó pozíciót. Ez így is lesz. Sztálin halála, a Nagy Imre-féle »új szakasz« annyiban változtat a sorsán, hogy a halálos ítéletet életfogytra változtatják. Éhségsztrájkokba kezd. Végül 1955. november 20-án szabadul. Nem sejti, élete nagyobbik fele még hátra van. Elképedve figyeli hitvány bürokratává züllött hajdani barátait. Soha többé nem lesznek barátai. Hite azonban töretlen a kizsákmányolás-mentes, »létező szocializmusban«.

Amíg nagyanyám napi szinten találkozott a nyomorral, az éhezéssel, az emberek elkeseredettségével, őt a börtön „megóvta” ettől az élménytől. Követeli a felelősök elszámoltatását, de persze szigorúan »pártszerű« keretek között. Bár '56 októberében munkahelyén beválasztják a munkástanácsba, s ezért majdnem egy évig újra állás nélkül lesz, a forradalmat és a megtorlásokat egyaránt passzívan szemléli. Nem vállal politikai szerepet, de erre Kádárék sem tartanak igényt. Nem tartja sokra az új vezetőket sem, de rendíthetetlenül hisz abban, hogy az emberi hibák, bűnök kiküszöbölésével a »létező szocializmus« egyértelműen emberibb világ lehet a századelő kapitalizmusánál, a hárommillió koldus országánál.

Lojális hát a vérben fogant hatalomhoz. Szolgálni akar. Kereskedelmi tanácsosnak küldik, hazatér, vezérhelyettes az MTI-nél, vezér az IBUSZ-ban, találkozik a hatvanas évek elején idelátogató Nixonnal, majd nagykövet Oslóban és a bécsi ENSZ-intézményeknél. Jönnek a nyugdíjas évek. Időnként korholja az elvtelen gyakorlatot, a nepotizmust, a társadalmi erkölcs negatívumait, a törvények felett álló embereket és egyetlen percig sem gondolja, hogy ezek nem kiküszöbölhető hibák, hanem a rendszer lényegéből fakadnak. Időnként leveleket ír a vezetőknek. Kádárnak szóvá teszi az egykori szociáldemokraták megbélyegzését. Az első titkár megsértődik. A nyolcvanas évekre fogy a hite a »létező szocializmusban«, de továbbra is rendíthetetlenül hisz az »Eszmében«.

Haláláig marxista, antiimperialista marad. '79-ben lényegében azt írja meg Kádárnak, hogy alapvető gazdasági fordulat nélkül a keleti blokk el fogja veszíteni a fegyverkezési versenyt. Újabb sértődött válasz. Telefonját a biztonság kedvéért lehallgatják. Ő meg a biztonság kedvéért Szabad Európát is hallgat. Amikor a félreállított Nyers vendégeskedik nála, furcsa Zsiguli parkol az utcában.

Az évtized végére megjelenik/-het Börtönnaplója. A rendszerváltás, az illúziók szertefoszlása nem éri váratlanul. Amikor '90 júniusában a rendszerváltás felett lelkendezem, rám pirít: »Vedd tudomásul, ez az ország sohasem volt független, csak most majd Washingtonban és Bonnban rendezik el a sorsunkat!«. Nem akarok hinni neki, biztosan a megkeseredettség szól belőle. '97 novemberében együtt mondunk nemet a NATO-csatlakozásra. Öt gyermeke közül ketten már ifjúkorukban éppúgy szembe fordulnak világnézetével, ahogyan egykoron ő az apjáéval. Egyikőjüket '82-ben, a másikat 2001. októberében veszíti el. »Ez nem igazságos« – tör fel belőle a fájdalom. Nem akar tovább élni.

Utolsó napjaiban két elveszített gyermeke jelenik meg a képzeletében. 2001. november 20-án, napra pontosan 46 évvel szabadulását követően, utánuk megy. Nincsen nagy ceremónia, nincsen lelkipásztor, csak a hideg, a hó és a halál. A hajdani szociáldemokrata harcostárs, a »Párt« legutolsó vezetője, Nyers Rezső búcsúztatja. Öröksége egy súlyos dilemma: a vakhittel az ember hazáját, családját és saját magát egyaránt megnyomorítja, elvek nélkül viszont nem érdemes politizálni.”