Az ország fantáziáját kell megváltoztatni

„Vagyis?

Jelen pillanatban minden területen azt látom, hogy a bürokratikus rendszer ejti rabul, mászik rá, öleli körbe, falja föl azokat a közösségeket, szakmákat, amelyeknek eredendően az volna a küldetése – például az én szakmámnak is –, hogy tág horizontú, szabad szakmai térben utat mutasson a társadalom más tagjainak. Szóval, én értem az ön felvetését, de azért voltam ennyire bonyolult, hogy rámutassak arra, nem csak az én helyzetem, hanem az öné is, és mások helyzete is ugyanolyan bonyolult.

Oké, akkor dőljünk hátra, ez van.

Dehogyis! A hivatalosan irányított nyilvános felületek nekem azt juttatják eszembe, amit gyerekkoromban éltem át. Én az 50-es években egy nyírségi településen nőttem fel, nagyon kevés volt a rádió, sok volt a szegény ember, és az akkori rendszer is felismerte, hogy a propaganda erős fegyver, ezért minden család kapott egy hangszórót, ami többnyire a konyhában volt felakasztva, és ezek a hangszórók rá voltak kötve a tanácsházán működő egyetlen rádiókészülékre. Hajnalban bemenet a tanácsházára a hivatalsegéd, bekapcsolta a Kossuth Rádiót, és minden konyhában az szólt reggeltől estig, minden ház miden hangszórójából. Most majdnem ugyanez az élményem. Minden közfinanszírozású médiafelületen szóról szóra ugyanazok a hírek.

Amelyeket – mint az ötvenes években a tanácsházáról – most egy hírdagasztó központból adagolnak. Nekem élnek rokonaim Bács-Kiskun megyében, ők a Petőfi Népét járatják, másik rokonságom meg a Nyírségben, a Kelet-Magyarországot olvassa. Csak a nevükben különböznek, de mindkét lapban ugyanaz van kinyomtatva, ahogy az összes megyei napilapban is szó szerint ugyanazt olvassák az emberek. A nagy, központilag felépített konglomerátum mindent lefed, s a legkisebb településre és a legkevésbé pallérozott emberekhez is elér. A sikerpropaganda, a gyűlöletszítás, a kirekesztő gondolatok mindenhová eljutnak. Ha vágyunk arra, hogy szolidáris, cselekvő társaink legyenek mindenhol az országban, nem csak könyvtárakban, koncerttermekben vagy a színházakban, akkor az a feladat, hogy ezt a monokróm, kifakult, egydimenziós világképet színessé és tág horizontúvá kell tenni. Egy Spiró-könyv vagy egy Enyedi-film többet ér ötszáz klónozott lapnál. Az ország fantáziáját kell megváltoztatni, ráébresztve mindenkit arra, hogy a humanitás létformái végtelenek, sokszínűek, és mindent újra lehet építeni. Hogy a szürke propagandaszövegeknél sokkal fontosabbak a természet, a művészet, a valóságos élet szépségei, örömei. Ehhez viszont közelről kell ismerni az emberek életét.”