Elég sokáig tartott, amíg rájöttek, hogy hiába él valaki a tízparancsolat szerint (ahogy Kásler Miklós fogalmazott miniszteri krédójában), a Covid nem válogat. Hasztalan volt az ima, a sírás, hiába káromoltunk mi, férfiak (Babits után szabadon), a nemzeti konzultáción megszületett eredmény (vagy tán az új nemzeti nagytőkések követelése?) – miszerint a gazdaságot működtetni kell – maradt a kormányzati döntések alapja. És persze minden kormányzati lépésben ott szerepelt az az Orbáni kinyilatkoztatás, amely az elmúlt tíz évben kibontakozott szociális válságot is előidézte: „nincs ingyen ebéd”.
A Covid felerősítette azt a korábban is ismert tényt, hogy a legnagyobb hiányosságok a humánerőforrások terén mutatkoznak. Ezért is jár többszörös köszönet, valamint anyagi elismerés mindenkinek, aki ma a hazai egészségügyben dolgozik. Mégis, sokan lehetünk ma olyanok, akik megtapasztalták, hogy a kellő létszámban rendelkezésre álló, felkészült személyzet hiánya miatt a covidosok mellett minimálisra redukálódott az egyéb betegségekkel küzdők ellátása, rehabilitációja, ahogy a covidosok utógondozása is. Azt sem túlzás kijelenteni: mentsen meg mindenkit a jó egészsége és a szerencséje attól, hogy sürgősségi ellátásra szoruljon. Főleg, ha területileg egy kisvárosi kórház annak a helyszíne.”