„Azok a szervezetek, amelyek egyébként harcosan halálbüntetés-ellenesek – hiszen ezt a büntetést a legsúlyosabb gonosztetteket megvalósítókra róják, őket meg, ugye, védeni kell –, teljes mellszélességgel támogatják az intézményesített gyilkosságokat. Mert csak. A női önrendelkezés – te Úristen, milyen mélységesen lenézik ezek az erők a nőket, amennyiben azt gondolják, az önmegvalósításuk netovábbja, ha ölhetnek – fontosabb, mint az élet védelme. Ha valaki felelőtlenül, fittyet hányva az egykor volt társadalmi elvárásokra, azt csinálja, amit a felnőttek csinálnak, hát teljes nyugalommal használhatja utólagos fogamzásgátlásként az abortuszt. Ha éppen nem fér bele a pénzügyi keretbe egy gyerek, azzal a lelkiismerettel lehet elvenni az életét, ahogy régen az újszülött macskákkal tették – amit mára, szintén helyesen, törvény tilt.
S nem, kedves mindenki, nem a kivételekből kell kiindulni, majd tanulságként ráhúzni azt az általánosságra. Elsöprő részben nem azért történnek abortuszok a világon, mert erőszakból fogant volna a gyermek, vagy életveszélyes egészségügyi fenyegetést jelent az anyára. Döntő többségben azért történnek ezek a gyilkosságok, mert kamura elég bemondani, hogy nincs rájuk szükség.
Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent…
Itt érünk el Magyarországig, ahol nagyjából és egészében pontosan olyan abortusztörvény van hatályban, mint Nyugat-Európa számos országában. Nem merünk hozzáérni, ugyebár, mert vannak a világnak realitásai is. Például könnyen lehet, hogy amiként anno a vasárnapi boltzár, úgy az abortusztörvény szigorítása sem cseng egybe a magyar társadalom többségének véleményével. Jövőre pedig választások lesznek. Aztán láttuk, hogy mi történt Lengyelországban a téma kapcsán. Értik, Lengyelországban képesek voltak abnormális, százezres tömegeket az utcára vinni azért, mert az alkotmánybíróság értelmezett egy jogi szöveget. Mi lenne akkor itthon?”