Nemzetet szolgáló tudomány

Válasz Fodor Pál és Molnár Antal a mandiner.hu-n 2021. január 26-án megjelent „De tényleg, ki?” című cikkére

A pozsonyi csata című ismeretterjesztő animációs kisfilm egy hónap alatt több mint 300 000 emberhez jutott el. Minimális költségvetésből, lényegében fillérekből egy olyan alkotás született, aminek van üzenetértéke, egyértelmű a mondanivalója, és egy olyan elhallgatott eseményt vitt be a köztudatba, amit már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük másoknak. A most megjelent kisfilm kritikusainak nagy része azokban az intézményekben tevékenykedik, amelyekben lett volna alkalmuk hasonló munkára. Csakhogy a magyar nemzeti önazonosság erősítéséhez kapcsolódó eseményeket inkább feledésre ítélték. A felnagyított vereségeinkből, kudarcainkból tudatosan létrehozott kishitűség pedig egyre csak ontotta magából azt a szemléletet, ami lehetetlenné tette nemzeti létünk egészséges megélését.

A magyarság Kárpát-medencei léte egy olyan csoda, egy olyan jelenség, ami történészi munkával alátámasztva is leírható, értékelhető és ami a legfontosabb, átadható az utókornak. Hogy ezen a téren milyen örökséget adunk tovább, az a jelenkor felelőssége. Ha egyfolytában az örökké vesztes, bűnös nemzet képe jelenik meg előttünk az önazonosságunkat megélve, akkor ezt a hitetlenséget – az önmagunkba vetett hit hiányát – sajnos tovább fogjuk adni a következő generációnak. A pozsonyi csata nemzetünk egyik legfontosabb dicsősége, s elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ma itt vagyunk a Kárpát-medencében. Eddig ennek a megismertetése, tudatosítása, sőt ennek a világraszóló diadalnak a ténye is kimaradt a nemzeti emlékezetből. Ennek az üzenetét jelenítettük meg a meglehetősen szerény anyagi lehetőségek közepette a magyar történelem iránt érdeklődő nagyközönségnek szánva, akik eddig erről semmilyen befogadható formában nem kaptak tájékoztatást. A pozsonyi csata című filmet megcsinálhatták volna mások is, a kritikusok, szakmailag úgy, ahogy jónak látják. De nem csináltak semmit. Amikor pedig valaki tesz valamit, ugyanezen emberek rárontanak azzal, hogy nem is így, nem is úgy, hanem amúgy kellett volna.

A történészek között a szakmai kritikákkal kapcsolatban az elmúlt évtizedekben kialakult egy szokásrend, amit sokan most úgy leráztak magukról, mint kutya a vizet. Eddig majdnem mindenki betartotta legalább minimálisan azokat az etikai szabályokat, amelyek döntően az ellenfél személyét, szakmai jóhiszeműségét érintették. Ha sok kérdésben nem is volt egyetértés, nem volt jellemző az, hogy hazug, személyeskedő, agresszív, gyűlölködő viták alakuljanak ki a nagy nyilvánosság előtt, amelyekből a másik fél legminimálisabb tisztelete is hiányzik.

Fodorék is látszólag ezen állásponton vannak, első cikkükben írják is: „A szerencsére nagyon népes magyar történésztársadalom az egyre bővülő intézményhálózat keretei között, az esetleges viták és nézetkülönbségek ellenére is, a szakmai normák tiszteletben tartásával végezte munkáját, egyfajta íratlan szakmai becsületkódex alapján.”

Majd visszatetsző módon gyorsan hozzáteszik: „A Magyarságkutató Intézet működésének kezdetével ez a hallgatólagos, minden szereplő számára kötelezőnek tartott szakmai és etikai norma véget ért.”

Mivel is? Azzal, hogy a kormány létrehozott egy intézetet? Vagy azzal, hogy kutatunk és könyveket teszünk ingyenesen elérhetővé a weboldalunkon? Vagy azzal, hogy nemzetközi publikációkat írunk, több nyelvű online konferenciákat tartunk óriási érdeklődés mellett?

Egy olyan interjút, írást nem lehet említeni, ahol Fodort és Molnárt személyesen említettük volna valaha is. Ha voltak is kritikáink az elmúlt évtizedek történészi műhelyeinek  működését illetően, arról nem tehetünk, hogy ezt ők magukra vették.

A pozsonyi csata című kisfilm sikere viszont felszínre hozta azt gyűlöletet, ami megítélésünk szerint valójában a magyarsággal szemben nyilvánul meg. Hiszen annak a tudatnak, az érzésnek, a diadalnak a semmibe vételéről volt és van szó, amely munkát a nemzetéhez hű, patrióta szellemű történészek elitje oly előszeretettel végzett el az elmúlt évtizedekben. A Magyarságkutató Intézet nem szállt bele a sárdobálásba sem. Az alkotás népszerű, afölött már ítélet mondtak a magyar emberek. Pár tucat hangoskodó ordibálása, és a balliberális orgánumok hírklónozása nem tudta elrontani azt a jó érzést, ami a pozitív visszajelzések után alakult ki bennünk. Fodor Pál és Molnár Antal ügyében azért tettünk kivételt, s szólaltunk meg, mert ők szakmai köntösbe bújtatott formában nem egyszerűen tárgyi tévedésektől hemzsegő írást tettek közzé, hanem munkatársaink szakmai tisztességét is méltatlan stílusban kritizálták. Olyannyira, hogy ennek a szellemi csatározásnak a mögöttes szándékait azok is láthatják, akik kívülállóként tekintenek erre az esetre. Hogy aztán ez most nem tetszik Fodor Pálnak és Molnár Antalnak, az teljesen érthető. Az viszont továbbra is nehezen fogható fel, hogy milyen lelkiállapot kell ahhoz, hogy valakik a gyűlöletükben annyira elragadtassák magukat, hogy olyasmit írjanak le, ami az írásuk utolsó bekezdésében áll. Ezek a házmesterekkel példálózó, kirívóan szellemtelen gondolatok a bulvárlapokba sem férnének be, menthetetlenek, és minden jó érzésű ember számára sértőek. Nem is beszélve arról, hogy felfoghatatlanul modortalan stílusban nekimentek egy nemzetközi tekintéllyel bíró, jelenleg politikailag is kiemelkedő súlyú onkológus professzornak is. Ez túl van minden józan belátással bíró ember számára a tárgyilagos és elfogadható kereteken. A politikailag motivált gyűlöletnek ez a szintje egyben abszurd és groteszk is. Ezt csak szürreálissá teszi az a vélekedésük, ami szerint a történettudomány éppen olyan lenne, mint az atomfizika. A természettudományok empirikus és megismételhető kísérleteken alapulnak, vagyis csak akkor fogadható el egy új állítás, ha a bármikor és bárhol megismételt kísérletek ugyanazt az eredményt mutatják. Lord Kelvin, a brit Királyi Természettudományos Akadémia egykori elnöke hiába jelentette ki, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak sohasem fognak repülni, objektív tények és bizonyítékok cáfolták meg elméletét. A „történettudományban” ilyen objektivitás nem létezik, elméletek állnak szemben elméletekkel, és az egyén szubjektív ítélőképessége alapján dönti el, hogy számára melyik az elfogadhatóbb. Nagy bajban lennénk, ha az atomfizika is így működne. Fodor Pál és Molnár Antal azt hiszi, hogy a történeti forrás egyenlő a valósággal, ami bizonyosan nem igaz. A valóság kis része jelenik meg írott formában. Azt a nyugati történetfilozófia által már rég meghaladott neopozitivista hitet vallják, hogy a történelem egyenlő a múlttal, ami csak igaz lehet, mert lehet objektív történelmet írni. Ez nem így van. Az objektivitás álcájába bújó történetírás pont annyira szubjektív, mint bármilyen más történeti narratíva. A különbség, hogy az egyik vállalja a célját. A világhírű George F. Kennan azt mondta: „…természetesen nem létezhet nagyobb csalás a történetírásban, mint a teljes pártatlanság és objektivitás megjátszása. Éppúgy nincs egy nézete a múltnak minden oldalról, mint ahogy a holdnak, vagy egy almának sincs egy nézete minden oldalról.” Hasonló gondolatokat fogalmazott meg John Lukács is több művében. Egy helyen például így ír: „Az igazság nehezen megfogható, s ez a történésznek éppúgy gondot kell, hogy jelentsen, mint a regényírónak. Magyarországon hamar megtanultam, hogy lehet olyan történeti munkát írni, amelyben minden »tény« pontos, de az egész mégis hamis – és gyakran szándékosan hamis – benyomást kelt.” John Lukács alapján A pozsonyi csata című filmben talán nem volt pontos minden „tény” (de mint akadémiai körökben oly sokszor elhangzott, történelmi tény nem is létezik, tehát az egész támadás már alapvetésében is ingatag), az egész mégis igaz – és szándékosan igaz – benyomást kelt. Fodorék továbbra is a soha el nem hangzott „hun–magyar azonosság” szalmabábját csépelik, de értjük mi, hogy ők a hun-magyar rokonságnak már a gondolatát is „alvilági gondolatszörnynek” tartják. Hunfóbiájukat láthatóan nem bizonytalanítja el, hogy a témában megjelent első archeogenetikai adatok is abba az irányba mutatnak (pl.:  Keyser et al. 2020), ami alátámasztja a krónikáinkban is megfogalmazott és a néphagyományban is megőrződött rokonságot.   Mindezeket tetézi, hogy első írásában Fodor azért bírálta a Magyarságkutató Intézetet, mert keleti irányban folytat történeti kutatásokat, aminek igazolásához Fodor egy Klebelsberg Kuno-idézetet is citált „A magyar nemzet történelmének a nyugati kultúrával és ezzel együtt a kereszténységgel szembeni megfogalmazása és a kelethez való kötése a magyar szellemi élet régi kísértése, amely azonban mindig a frusztrációhoz kapcsolódott és mindig kudarcos volt.” Majd eltelik pár nap és Fodor - mintha nem ő írta volna a korábbi véleményt - most már azt bizonygatja, hogy az általa vezetett intézmény „forradalmasította a keleti tudományossággal kialakított kapcsolatokat”. Tehát: ha a Magyarságkutató Intézet kutat keleten, az szakmaiatlanság, ha a BTK TTI teszi ugyanezt, az a szakma csúcsa. Fodor Pálék sokat utalnak a mi mesés forrásainkra, ami természetesen csak ártó szándékú kötekedés. A Magyarságkutató Intézetben senki nem kap mesés fizetést. Az ő nagyon is tisztes, a mögöttük álló új kutatóhálózat anyagi megerősödése miatt újabban már még tisztesebb költségvetési forrásaik mértékére kitérve viszont hadd tegyük fel a kérdést, hogy ezekből az összegekből nekik miért nem sikerült egy kisfilm létrehozását segíteni? Merthogy Fodor 2016. 06. 07-én még azt mondta az egyik újságnak: „Tehát kell ismeretterjesztő munkákat is csinálni.” Négy év alatt ez miért nem sikerült? És az azt megelőző harmincban? Azzal a hatalmas szakmai apparátussal ismeretterjesztő filmek tucatjait kellett volna letenni az asztalra! Miközben Fodor Pál a legnagyobb Mohács-kutatónak tartja magát. Mohácson az emlékparkban készült egy hasonló animációs film, mint A pozsonyi csata, pontosan ugyanazzal a technikával egyébiránt. Rengeteg tárgyi tévedés van benne. Hol vannak ezzel kapcsolatban a nagybetűs szakma kritikái? És Fodor Pálé? Vagy vegyük azt, hogy a Szulejmán című török filmsorozat is igen népszerű Magyarországon, annak ellenére is, hogy ez a film az egyik legdurvábban történelmet hamisító alkotás. Ki hallott ezzel kapcsolatban felháborodást a magukat mérvadónak ítélő történészek részéről? Molnár Antal hány írásban fejtette ki erről szólva a nemtetszését? Pedig a hibák elég láthatóak voltak. Írt is róluk az Origo: „a vicsorogva rohamozó II. Lajos. A magyar királyt amúgy is egy öntelt, ötven körüli férfinak mutatták már korábban is” (origo.hu). Valamint a Magyar Nemzet is: „Történelmet hamisít a Szulejmán, de imádják a magyarok”; „a propagandisztikus szappanopera összezavarja a nézőket, de azért továbbra is csaknem millióan követik.” Újságírók tették szóvá a látható pontatlanságokat. Fodor a viszont a látottakat egy kivétellel történelmileg mind-mind megfelelőnek tartotta. Akkori nyilatkozata alapján nagyjából annyira futotta, hogy: „Ibrahimnál csúszott be egy hiba, de feltehetőleg nem szándékosan: a sorozatbeli Hatice ugyanis valójában nem volt a pasa felesége, így Ibrahim sem volt Szulejmán sógora”. Később a cikkben még azt is olvashatjuk, hogy „A történész azt tartaná megoldásnak, ha a történelmünkről nálunk is készülnének végre sorozatok, filmek Zsigmondtól, a Hunyadiaktól kezdve. Mint Fodor mondta, nem érti, miért ne lenne erre lehetőség.”

Talán a fenti állítás tükrében még érthetetlenebb A pozsonyi csata animációs filmhez való hozzáállás. Vagy a fenti állítás nem igaz. Nem tudjuk ezt eldönteni. Viszont mi továbbra is türelmesen várjuk, hogy szülessenek meg az újabb és újabb történelmi filmek, sorozatok.

Még egy utolsó dologra reagálunk, mely szerint még az általunk példaként állított Roger Crowley munkásságát sem ismerik. Mint írják:

„Roger Crowley követendő példaként elénk állított „kb. harminc centiméter vastagságú, kiváló monográfiájat” sajnos nem ismerjük.”

Ezen könnyen segíthetünk: 1453: The Holy War for Constantinople and the Clash of Islam and the West, 2005.; Great Constantinople: The Last Siege, 2005.; Empires of the Sea: The Siege of Malta, the Battle of Lepanto, and the Contest for the Center of the World, 2008.; City of Fortune: How Venice Ruled the Seas, 2012.; Conquerors: How Portugal Forged the First Global Empire, 2015.; Accursed Tower: The Crusaders' Last Battle for the Holy Land, 2019.  

Mind szép, vaskos kiadvány, jó része magyarul is elérhető, mert érdekes és mert olvasható. Crowley a Földközi tenger régiójáról ír. Számos országban sikeres, könyveit nagy példányszámban veszik. Sajnos egy ilyen magyar könyv sincsen a nemzetközi piacon. Bán Mór Hunyadi kiváló sorozata is még vár erre a feladatra.

Végeláthatatlan sorban folytathatnánk a velünk vitatkozók állításainak cáfolatát, de szükségtelen. A helyzet adott, ha nem tetszik, amiben mi közreműködtünk, lehet jobbat, szebbet alkotni. Biztatásként jeleznénk, nagy fogadókészség van rá. Ezt igazolja, hogy a „Magyarság eredete” című kisfilmünket fél év alatt több mint 1 millióan láttak magyar, angol és német nyelven.

A magunk részéről ezzel lezártnak tekintjük ezt a sok értékes időt felemésztő sajtóvitát.

Mivel úgy véljük, hogy a szakmán belüli oktalan gyűlölködés hátráltatja az eredményes nemzetépítő munkát (amire ebben a században is óriási szükség van), sérelmeinket félretéve képletesen ezúton is kezet nyújtunk, és meghívjuk Fodor Pált és Molnár Antalt: látogassanak el a Magyarságkutató Intézetbe és egy kötetlen szakmai találkozó keretei között ismerkedjenek meg intézetünkkel és eddigi teljesítményünkkel.

Budapest, 2021. január 29.

Dr. Horváth-Lugossy Gábor főigazgató, Magyarságkutató Intézet, Dr. Vizi László Tamás PhD tudományos főigazgató-h., Magyarságkutató Intézet; főiskolai tanár, Prof. Dr. Gulyás László tudományos tanácsadó, Magyarságkutató Intézet; egyetemi tanár, Makoldi Miklós igazgató, Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpont, Dr. Neparáczki Endre PhD igazgató, Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpont