Ma 20 éve halt meg a király

„Ma 20 éve ment el az az ember aki ha nem is a legtöbbet értett meg a rendszerváltás utáni Magyarországból, de a legtöbb embert megértette. Nagyjából 7 éve olvastam el Böcskei Balázsék cikkét a Zámbó Jimmy jelenségről, és nagyjából azóta gondolom azt, aki meg se próbálja megérteni azt, miért volt az elmúlt sok évtized legnépszerűbb énekese Jimmy, miért búcsúztaták ezrek a temetésén, miért lehet még mind a mai napig eladni vele bármilyen újságot, miért voltak emberek akik több száz kilométert utaztak a temetésére, az soha nem is fogja tudni megérteni mi történik ebben az országban és a világban.A temetésről készült Fókusz riportban beszél az idős néni, aki állomásokon aludva több nap alatt jutott el a temetésre, de ott kellett lennie, mert Jimmy halálával elment valami ami neki fontos volt.

Lehet persze fanyalogni, ízlés vitát nyitni, köpködni arra amit alkotott, de nem csupán popularitásában, hanem a szövegek erejében is iszonyatosan kemény amit a király lerakott. Ha meghallgatunk pár dalt, elolvassuk a szövegeket akkor tényleg tökéletes lesz a Böcskeiék által citált Lukács György idézet, azokról az emberekről, akik a király rajongói: »akiknek mindene egy kártyára van feltéve, egy olyan kártyára, amely nincs is benne abban a játszmában, amit játszanak; emberek akik egész egzisztenciájukat egy elkerülhetetlen csalódásra építették, és akik összeomlanak, ha bekövetkezik, ami elkerülhetetlen volt mindig«.

És akkor pár dalszöveg arról miről is van szó: »Én csak élni akartam őszintén, ahogy én képzeltem el, gyönyörű célok felé futni, és érni őket el. Két lábbal járni a földön, de a fellegek közt a fejemmel, élni úgy, hogy akit szerettem, sohasem feledjem el. De az egész csak hazugság volt, szép mesék csupán, gyermekfejjel szőtt álmot, melyet végigálmodtak már. Könnyes szemmel ébredezve búsan nézek szét, és rájövök, hogy mily sok az, amit én nem értek még. Hiába keresem a választ, mindenki némán áll, mert a kérdéseket kimondani sohasem merem már. Bárhol élsz, bárhol jársz, bárhol félsz és bármi fáj, csak egy a fontos, hinned kell, bízni tovább. Ha nincs már erőd, elhagyott téged, ha már a remény semmivé lett,akkor is higgy, ne add fel, ne add fel végleg! Jön majd egy új nap,boldog új korszak, minden, mi rossz, eltűnik.Boldogan élhet minden jó élet, csak így tovább. S ha néha ráérsz, állj meg egy percre, nézz fel az égre, mondd el mi fáj. Megtört szíveddel, tiszta lelkeddel mondj egy imát!«

És persze Zámbó Jimmy nem volt politikus, és nem is egy társadalommérnökök, vagy popipari megmondó emberek által kiszámolt termék. Ő az volt ami körülvette, ő annak a Csepelnek, a rendszerváltás után kidobott magyar társadalomnak a terméke volt, amely elképzelte valahogy az életét. Ami álmodott, küzdött, túlórázott, rárakott, még ha tudta is ez az elképzelt élet, egy álom. De álmodni kell, hogy túléld a mát és a holnapot.Ezek nélkül az álmok nélkül valójában nincs élet. Mára pedig nem maradt helye az álmodozásnak, nemhogy a magas kultúrában, hanem a kommerszben sem. Nincs helye a megnyomorítottak, és kidobottak álmainak a kultúránkban, a híreinkben, a posztjainkban, a zenénkben. Csak a mindennapi realitás maradt. Senki se töltötte be a király helyét.”