„Ki egyszer rúgott magyarba, szinte kedvet kap a rúgáshoz”

„Az előző rész utolsó fejezetében arról írtam, hogy az Új Magyarország romjain létrejött a Napi Magyarország 1997. december 16-án. Amire kaptam e-mailben egy levelet az Új Magyarországot felügyelő média egyik vezetőjétől. Nevét azért nem említem, mert nem tudom, hogy hajlandó lenne-e felfedni kilétét. De a levél tanulságos az akkori magyarországi sajtóhelyzetről. Íme a levél egy részlete:

»Kedves István!

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a pestisracok.hu-n az írásaidat, nézem a műsoraidat a Pesti TV-n. Az Új Magyarországról, annak szomorú elmúlásáról közzétett írásod kapcsán ragadtam most billentyűt. Igaz, amikor a jobb sorsra érdemes napilap bezárt már nem voltam a közelben, addigra felmondtam… Bizonyos részletekben ellent kell mondanom neked, a kép, akár magáról, Kelemen Ivánról is, sokkal árnyaltabb. Örömmel beszélném meg veled az akkori média helyzetet, talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, egyik főszereplője voltam annak az időszaknak, előbb a Pesti Hírlap, majd az Új Magyarország egyik vezetőjeként.

Talán, jól és belülről látva a komoly jobboldali hibákat is.

Kelemen, aki tagadhatatlanul egy stróman volt, zsonglőrködött az olaj pénzekkel, de Horn emberein kívül a másik oldal emberei is gyakran bukkantak fel üres táskákkal és távoztak telivel. Egyébként, érdekességként, a Kelemen média-érához köthető a jobboldalisággal igazán nem vádolható Thurzó Tibor erősen balos hetilapjának, a Respublikának a sírba eresztése is. Azért írtam neked, mert azt gondolom, hogy mi, akik a frontvonal azonos felén állunk, legalább mi értsük meg pontosan, mi és miért történt.«

Ha mindent leírhatnék én is! De hát a médiaháború akkori szereplői ma is élnek, látszólag a mi táborunkhoz tartoztak, így nem akarom őket megsérteni őket a teljes igazság kimondásával. Mégis valami nyomja a szívemet, amit el kell mondanom az Új Magyarország utolsó napjairól. Pilhál Gyuri, Apáti Miklós, Megyeri Dávid, Halász Zsuzsa, G. Fehér Péter és még jónéhányan Alexa Károly főszerkesztő kirúgása után, 1997 október elején éreztük a fagyos tél közeledtét, ami bennünket is majd közvetlenül érint. Mint írtam, fokozatosan próbálták a szerkesztőség életét ellehetetleníteni: kikapcsolták a fűtést, a női újságírók közül többen télikabátban dolgoztak, óránként megszakították az áramellátást, ami azzal járt, hogy újra kellett indítani a számítógépeket. Egyszóval sziszifuszi munkával sikerült a lapot egy darabig időre elkészíteni.”