Zajlik a nemzetegyesítés, régiós együttműködéssel

Tíz évvel ezelőtt össze kellett volna roppannia a magyar gazdaságnak. No nem azért, mert az MSZP–SZDSZ-korszak akkora córeszt hagyott maga után, amiből csak pénzügyi krach következhet – habár akkoriban ezt a forgatókönyvet sem zárhattuk volna ki teljes bizonyossággal. Hanem azért, mert a 2010-ben felálló új Országgyűlés egyik első dolga volt bevezetni az egyszerűsített honosítási eljárást. Vagyis a kettős állampolgárság lehetőségét a határon túli magyarság számára, amelyről 2004. december 5-én, éppen tizenhat éve azt a rossz emlékű népszavazást tartották.

A Magyarok Világszövetsége által máig tisztázatlan szándékkal kezdeményezett szégyenreferendum kampányában az akkori kormánypárt, vagyis az MSZP nevében

A Népszava évi 500 milliárdos költségvetési pluszteherről értekezett, a nem sokkal korábban a miniszterelnöki székbe manőverezett Gyurcsány Ferenc pedig arra jutott, hogy minden magyar adófizetőnek évi 168 ezer forintot kellene fizetnie, amennyiben a határon túliak igénybe vennék az állampolgári jogon járó szolgáltatásokat. A felelős döntés tehát a „nem” – szajkózta minden csatornán a szoci propaganda, hátat fordítva a határon túl rekedt testvéreinknek, és sajnos, a részvevők többsége osztotta ezt az álláspontot. Hogy ez politikai bűn, már akkor tudtuk, de hogy mekkora hiba, azt nem sokkal később ők is megtanulták.

A valóság pedig ismét és sokadszorra felülírta az azóta megroppant hazai baloldal hazugságait: a DK által továbbra is elutasított kettős állampolgárság bevezetése nem tette tönkre a magyar állam pénzügyeit. Sőt. Viszont olyan morális elégtételt jelentett, amelyre hatalmas szükség volt.

Tizenhat év telt el, az MSZP – soraiban a szocik akkori plakátarcával, Bangóné Borbély Ildikóval – ugyan megpróbálkozott később Canossát járni, Mesterházy Attila expártelnök még Erdélybe is elutazott ezzel a célzattal,

Bár szerzett jogokat szerinte sem illik elvenni, ki tudja, mi következne, ha ismét kormányra kerülne 2022-ben. Félkomoly jóslatunk: a jelenlegi ellenzék összeszedettségét elnézve alighanem a Lendvai-féle prognózis következne be.

De van itt még egy tanulság. A gyalázatos 2004-es elutasító kampány nem csak az irigységre és a rosszindulatra apellált, hanem a régiós és európai együttműködés veszélyeztetését is belelátta a kettős állampolgárság egyébként az unióban sem ismeretlen eszközébe.

Ismerős: merjünk kicsik lenni! Másként fogalmazva: mit szólnak majd hozzá a többiek?

Ez a posztkommunista érv is megdőlt, hiszen olyan erős régiós együttműködés, mint amilyen a V4-es összefogás lett mostanra, nem nagyon volt az elmúlt évszázadban. És ezt sem Gyurcsány, hanem Orbán Viktor hozta össze, már ami a magyar részvételt és elkötelezettséget illeti. Ha nem is minden területen, de

sőt, olykor kiegészülnek a régió többi, hasonló sorsú államával. Véget ért tehát a száz év magyar magány időszaka – fogalmazta meg az örömteli jelenséget több alkalommal is a miniszterelnök. (Ez még akkor is így van, ha például a jogállamisági mizéria kapcsán most csak a lengyelekkel együtt szálltunk szembe az unióval.)

És igen, eközben közjogilag több mint egymillió fővel bővült a magyar állampolgárok közössége, s bár például Szlovákiával vagy Ukrajnával volt emiatt némi feszültség, ezt mára bőven felülírta a kooperáció. További adalék, hogy éppen az idén emlékezünk a trianoni békediktátumra, amely egyébként bőven okot adhatna az egykori kisantattal való ellenségeskedés kiújulására, ám – talán a súlyosan komplexusos románokat leszámítva – ilyesmi mégsem történt az idén.

A helyzet tehát ilyen értelemben paradox: a nacionalistának és revizionostának kikiáltott, a nemzeti szuverenitáshoz konfliktusokat is vállaló magyar jobboldal a történelmi sérelmek meghaladásával, a józan ész talaján állva ütőképes régiós egységet kovácsol, míg az idegen érdekek kiszolgálásában verhetetlen, internacionalista baloldalnak marad a tizenhat évvel ezelőtti referendum siralmas emlékezete. Lehet választani!