Kovácsné a népbíróság előtt

„A Horthy-korszak és főleg a második világháború története nem a Kovácsnék története. Pedig egy Kovácsné kitűnik a sorból. Ez a Kovács Istvánné akkor került elő kutatásomban, amikor 1996-ban elkezdtem a szélsőjobboldali női politizálással foglalkozni, és az Országos Levéltár katalógusában megtaláltam az 1932-ben alapított Magyar Nők Pártja rendkívül vázlatos anyagát. A Horthy-rendszer nőknek szóló „konzervatív ajánlata” – azaz, hogy a nők ugyan kicsit tanulhatnak, de főleg anyák legyenek – eddigre már egyértelmű kudarcot vallott. Ennek oka az általános elszegényedés miatti fokozott női munkavállalás kényszere volt.

Kovácsné nem szerepel sehol a Horthy-korszak történeti munkáiban. A nagy nyilvánosságot kapott népbírósági perben, illetve az azt megelőző nyomozásban senki se kérdőjelezte meg, hogy Kovácsné a kormányzó belső bizalmi köréhez tartozott. A társadalmi helyzetéből adódó informalitásnak voltak előnyei és korlátai.

Kovácsné vallomása szerint a fordulópontot, a budapesti zsidóság deportálásának megállítását is neki, Kovácsnénak köszönhetjük.

A Horthyval való találkozó után pedig Kovácsné a „svéd urat” elvitte Sztójayhoz, a külügyminiszterhez és Jarosshoz. Jaross persze megígérte neki, hogy írásba adja, hogy az Országos Vöröskereszt vezetősége felügyelheti a csillagos házakat. Jaross tudta, hogy az idő a legfontosabb tényező, és 12 napig húzta az időt, majd közölte, hogy ugyanúgy deportálni fogják a budapestieket, mint a vidékieket.

1945 végén, mikor Wallenberg hollétéről nem lehetett semmit tudni, különösen bátor lépés volt Kovácsnétól, hogy belemondta az eset iránt kevéssé érdeklődő népbíróság jegyzőkönyvébe ezt a történetet. Igaz, Wallenberg nevének említése nélkül.”

”