Politika és foci

„Közismert, hogy a focihoz – az egykori igazságügyi minisztert, Dávid Ibolyát kivéve – mindenki ért. A drukkerek mindig jobb csapatot tudnának összeállítani, mint az edzők és a szövetségi kapitányok, látják, hogy kit mikor kell lekapni a pályáról, érzik, hogy melyik kispados fogja hozni a mai meccset, ha becserélik. Tudják, hogy kit lenne ideje visszavonultatni, és melyik játékost muszáj megszerezni a helyére a következő idényre. Lesz ötletük az edző személyére is, mert vannak közöttük rosszak és jobbak. Persze előbb-utóbb úgyis meneszteni kell őket, mert a drukkerek bölcsességéhez a legjobb szakvezetők sem érhetnek fel. A drukkerek természetesen elfogultak, de a bírónál garantáltan hamarabb észreveszik és ordítják a kezezést, a büntetőt vagy a lest, s még arra is tudnak közben figyelni, hogy a sporinak mikor kell menthetetlenül bejelentkeznie a szemészetre. Ki akarna ezek után játékvezető vagy edző lenni?! Egy magára kicsit is adó drukker sohasem, még jó fizetésért sem vállalna ekkora visszalépést.

Szegény edzők, szerencsétlen bírók! – gondolja a politológus, de aztán eszébe jut, hogy bizony a politikához – ha mást nem, Dávid Ibolyát is hozzáadva – még a focinál is többen értenek…

Politika: ahol a nézők is beszállhatnak

Pedig a politikai meccseket nehezebb követni, mivel a nyugatias politikában nem csak két csapat játszik: általában több csapat van egyszerre a pályán, ahová – a kiterjedt szabadságjogoknak köszönhetően – a drukkerek is beszaladhatnak. Sokan be is szállnak saját csapatuk oldalán, néha szurkolói mezben, máskor civilben (a rafináltabbak pedig olykor idegen mezben szállnak be, hogy a másik csapat teljesítményét egy-egy büntető vagy öngól összehozásával leronthassák – így segítve valódi csapatukat). Olyan is gyakran előfordul, hogy a csapatokkal nem szimpatizáló vagy a játékkal elégedetlen nézők is mezt ragadnak, és saját csapatot vagy csapatokat alakítva, ők is betódulnak a pályára. A berohanók között – amint a politikai cikkek alatti kommentekből is látszik – vannak, akik jól látnak a pályán, akadnak igazi spílerek, tehetséges és tehetségtelen fanatikusok, szabályokat sem ismerő lelkes amatőrök, született antitalentumok. Lehet, hogy a pályán csak kergetik a bőrt, és labdába se rúgnak, de az is előfordulhat, hogy – meglepetésre – lefocizzák a rutinosabb, összeszokottabb, de fáradó csapatokat a pályáról. Már azzal is befolyásolhatják az eredményt, ha beállnak a kapu elé, vagy ha zavarják a csatárokat a góllövésben.

Ki nyerte a meccset? Szavazzunk!

Amikor vége politikai meccsnek, és kialakult a pályán az eredmény (ami a fociban ugye dönt a pontokról és a továbbjutásról), akkor a politikában a játékosok, a sporik, a nézők és a meccstől távol maradók mindannyian szavazhatnak, hogy mi is legyen a végeredmény, azaz ki nyerjen (ki jusson be a parlamentbe, ki kerüljön kormányra). Döntésük megerősítheti a pályán elért eredményt, de akár meg is fordíthatja azt: a szavazatokat nem köti a gólok száma.

A választók azt is figyelembe vehetik, hogy melyik csapat játéka volt látványosabb, ki játszott szervezettebben, ki küzdött bátrabban, kinek voltak szebb akciói és vagányabb cselei, ki volt sportszerűbb, vagy éppen melyik csapat keretében több a jóképű játékos. Vagy akár ezektől teljesen függetlenül is eldőlhet a politikai meccs sorsa, mondjuk az alapján, hogy melyik csapatnak nagyobb és aktívabb a szurkolótábora, vagy melyik mögé állnak be többen a meccsre nem járó, a focit nem nagyon követő emberek közül.

Rájuk nem csak a politikában is meglévő indulatok (szimpátia és antipátia, rajongás és gyűlölet, öröm és csalódás, bizalom és félelem, stb.) gyakorolhatnak nagy hatást, hanem azok a vélemények is, amelyeket szurkoló ismerőseiktől, pártos és pártatlan szakkommentátoroktól, elemzőktől és tudósoktól hallanak. Akiknek fontos, hogy szavazzanak, akiknek kedvük szottyan, akik ráérnek, akik megszokták, s akiket rábeszélnek, azok döntenek a meccs végeredményéről, a továbbjutó csapat(ok)ról.”