Pilhál sporttársat nem zavarják a tények

„Pilhál jegyzetének tükrében a londoni 6:3–ról szóló tudósítás abszolút visszafogott hangvételű. Abban nincs címer-csókolgatás, nincs testvérré fogadás, és nincs benne az a túlzás, hogy »újra van erős, bárkit legyőzni képes magyar labdarúgó-válogatottunk!« Ezt az állítást egyébként jövőre ellenőrizhetjük, mikor is a franciákkal, a németekkel és portugálokkal mérkőzünk. Pilhál szerint, esélyesként lépünk pályára. Az is derűre ad okot, hogy a Loic Nego-ból egy csapásra Nego Lajos lett. Igaz, hogy egy kukkot sem beszél magyarul, de máris a testvérünk. Azt se felejtsük el az örömmámorban, hogy Gulácsi és Szoboszlai nem a magyar labdarúgás »terméke«, egyikük sem játszott a hazai első osztályban egyetlen mérkőzést sem. Hála Istennek, időben kimentették őket a magyar futball-közegből. W. Orban nem fért be a német válogatottba, így aztán honosítottuk, de szerencsére ő sem itthon focizik. A vajdasági Könyves Norbert pedig a Topolya Sport Klubban sajátította el a labdarúgás alapjait.

Nem akarok ünneprontó lenni, de az eufória után érdemes kijózanodni. A válogatott erőn felülit mutatott, ezt nem is vitatja senki, de a magyar labdarúgás színvonala továbbra is kritikán aluli. A külföldi játékosokkal és edzővel megerősített Fradi nincs egy súlycsoportban a Juventussal és a Barcelonával, a magyar nemzeti bajnokság meccsei pedig nézhetetlenek.

Pilhál sporttársat nem zavarják a tények. Ez önmagában még nem baj. Az viszont elfogadhatatlan, hogy újságíróként becsapja olvasóit. P. Tamás gördülékenyebben hazudik, mint a Rákosi rezsim sajtója. Az 50-es évek Népsportja egy világra szóló győzelemről tudósított lelkesen és – bármily meglepő – hiteles módon. Pilhál azonban egy olyan eseményt torzít el jegyzetében, amit – ellentétben a londoni diadallal – az egész ország láthatott a képernyőkön. A Pesti Srácok újságírója tehát lebukott, ezért az ő neve biztosan nem kerül a magyar újságírás Aranykönyvébe.”