Önkéntes karantén

„Kontaktszemélynek azért jó lenni, mert ilyenkor az ember végiggondol olyan dolgokat, amelyeket máskülönben nem gondolna végig. Érkezik a hír, hogy X. Y. minden bizonnyal elkapta a vírust, azért csak valószínűleg, mert mint utóbb kiderül, az esetek elharapózásával nem olyan egyszerű ám teszteltetni.

Teszteltetni pedig nem azért kell, mert az ember ellenzéki sajtóprodukciók nyomán számon akar kérni bármit is a magyar egészségügyön, hanem mert tisztán szeretne látni, tudni, hogy kivonja-e magát a forgalomból egy időre, vagy se. Sajnos, a kínzó kérdésre bizonyságot nem kapunk, hiszen egy teszt nem teszt, ráadásul – mint említettem – ahhoz az első teszthez sem könnyű hozzájutni. Ismerősömet, aki ugye, bizonyos tüneteket mutat – például kettévágott egy hagymát, és nem érezte a szagát, ami mégsem normális dolog –, háziorvosa napokig nem hívja vissza; arról, hogy mentő jönne érte, mint a járvány elején, a megnövekedett forgalom miatt nem is álmodhat. Pár nap múlva érkezik csak a hívás, de abban sincs sok köszönet, a háziorvos udvariasan tovább halasztgatja az ügyet. X. Y. vélt vagy valós fertőzöttségének ügye így lassan lekerül a napirendről, egyre nyilvánvalóbb, hogy mire bármilyen érdemi lépés történik, meg fog gyógyulni, egyéb tünetei ugyanis enyhék.

Hallom, figyelem a történetét, és miután egy légtérben tartózkodtunk órákon át, óvatosságból kontaktszemélynek nyilvánítom magam. Úgy döntök, hogy tíz napra kivonulok a világból. Tíz nap itthon, aztán majd lesz valahogy.”