Lopakodó diktatúra

„Hogy mekkora a baj, pontosan jelzi a szabad gondolkodás büntetőjogi szankcionálása. A nyugati világban egymás után hullanak el a normalitás utolsó bástyái, a múlt héten például Norvégia tette büntethetővé a »transzfób« és a »bifób« beszédet. Vagyis ha azt állítom, hogy a homo­szexualitás betegség, a család pedig férfi, nő, gyerekek életközössége, és azért állítom ezt, mert egyszerűen ez a véleményem, akkor Norvégiában három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtanak. A szabad szólás XVIII. századi óhajából így vált szómágián alapuló tiltásrendszer és lopakodó diktatúra a nyugati világban. Ilyen körülmények között összetehetjük a kezünket, hogy a magyar alkotmányban a házasságot egy férfi és egy nő életközösségeként határozzák meg, hogy azonos neműeket nálunk templomban még nem esketnek a papok – bár mint érzékelem, egyik-másik evangélikus és katolikus (ex)püspök furcsa önfejlődéséből már csak ez az utolsó mozzanat hiányzik –, és hogy a gyerekekkel és fiatalkorúakkal szabadon, korlátozás nélkül létesítendő homoszexuális érintkezés tilalma még áll. Sajnos, ezeket is felülírhatja majd a világ legerősebb láthatatlan hadserege, a »meleglobbi«, ahogyan eddig mindent elért, amit elérni akart. Abban a kis időben azonban, amíg a köztes állapot kitart, nekünk, régi európaiaknak is stratégiát kell építenünk.

Ennek a stratégiának a sarokpontjait a magánéletünkben és a közösségi életünkben egyaránt el kell helyeznünk. Személyesen a jó példamutatás, a családi élet és a lehetőségekhez képest szabad véleménynyilvánítás megőrzése a legfontosabb. Ha nem vállaljuk nyilvánosan a véleményünket, ha rosszul értelmezett szemérmességből nem mondjuk el magánbeszélgetéseinkben, hogy a homoszexualitás betegség, és bár üldözni nem helyes, a társadalmi normáink között nincs helye, ha elfogadjuk, hogy az együtt élő azonos nemű pár ugyanolyan család, mint a valódi, ha rábólintunk arra, hogy gyermekeket fogadhassanak örökbe, akikre jó eséllyel ráörökítik a betegséget – nos, ha mindezt hagyjuk, akkor teljesen maguk alá gyűrnek minket. A család, a valódi család ugyanakkor biztonságot, boldogságot józanságot, felelősséget is ad nekünk – éppen erre, a személyes példamutatásra kell helyeznünk a hangsúlyt. Ami a társadalmi vetületet illeti, ott egyre szűkül a tér, éppen ezért mobilitásra van szükség. 

Magyarországon jók a törvényi keretek, ezerszer jobbak, mint a térdre rogyott Nyugat-Európában, de a formát nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Közel az idő, amikor nemi identitásunk védelmében utcára kell vonulnunk. Ha nem tesszük, ha mindig meghátrálunk, akkor megnyerhetünk ezer csatát, felépíthetjük az országot, rendbe tehetjük az államháztartást, csak éppen a jövőnket veszítjük el. Ha nem látják a gyerekeink, hogy milyen értékekre kell ügyelniük, ha a magyar közéletben nem képezünk ellenpólust, ha a társadalmi párbeszédben riadtan hallgatunk, akár egy-két nemzedéken belül felülkerekednek Európa sírásói.”