Engels 200

„Holnap lesz Friedrich Engels születésének kétszázadik évfordulója. A bicentenáriumról a világ különböző országaiban karakteresen eltérő módon emlékeznek meg.

A továbbra is kommunista pártok irányította országokban nyilván hivatalos keretek között, de mégiscsak Karl Marx »másodhegedűseként« tisztelegnek előtte. A nyugati demokráciákban széles körben a tizenkilencedik század egyik legizgalmasabb gondolkodójaként ünneplik a születésnapját, az interneten több száz ilyen rendezvényt hirdettek már meg. Néhány bús kelet-európai országban, ahol az egyaránt antikommunista konzervatívok és a liberálisok hideg polgárháborúja helyettesíti a szellemi életet, Engels nevét a közöny és az undor övezi mindkét szekértábor részéről. Magyarországon is csak a szocialisták és a független baloldaliak kis csoportja készül megemlékezni róla. Ilyen értelemben a történelem visszakanyarodik önmagába, hiszen halála (1895) évében Nyugaton már nagy tömegpártok hirdették és vitatták tanait, a mi tájainkon viszont csak szűk körben, a legalitás határán beszéltek róla.

Néhány éve brit értelmiségiek kezdeményezésére egy Ukrajnában lebontott Engels-szobrot Manchesterbe szállítottak, és a város szívében állítottak fel. Bár a szobor még a szovjet időkben készült, és új gazdái a cirill betűs felírást is meghagyták rajta, mégis azt mondhatjuk, hogy vele Engels visszaérkezett Manchesterbe. Itt írta meg a modern szociológiát megalapozó művét, A munkásosztály helyzete Angliában címen. Nem szobatudósként dolgozott. Felkereste a manchesteri gyárakat és nyomortanyákat, hogy hiteles és elkeserítő képet adjon azok életéről, akiket a világon az elsők között nevezett munkásosztálynak.

Terepmunkájának némi romantikát adott, hogy a helyszíneket a szeretője, egy ír munkáslány kalauzolásában járta végig. Egész alkatában volt valami romantikus. Jó megjelenésű, keresztény úri fiúként úszott, lovagolt, férjes asszonyok miatt párbajozott, bordélyokat látogatott, még a rókavadászatot is kedvelte. Sok mai »kultúrmarxista« már ezért megvetné. De éveken át robotolt egy irodában, hogy eltartsa Marxot és annak népes családját. Életének a Marxszal való barátsága és együttműködése adott értelmet. Felismerte, hogy Marx lángész, ő pedig csak tehetséges: és azt vallotta, hogy csak ostoba ember féltékeny a nála okosabbra. Ez, valljuk be, ritka tulajdonság az értelmiség soraiban. De ha nem így gondolkodik, akkor ma legfeljebb a szociológia-történet kutatói ismernék a nevét.”