„»Elmondhatom neked, mert azt hiszem, barátok vagyunk, de ha nem lennénk, akkor is elmondanám«, kezdte általában, ha nagyon fel akarta kelteni a figyelmemet. Pedig nem voltunk barátok. A szó klasszikus értelmében biztosan nem. Túl nagy költő volt ahhoz, hogy a barátja lehessek, ha a barát az, akire rábízod a családod, amikor háborúba mész.Géza inkább eljött a harctérre. Vagyis vissza, egész életét úgy töltötte, mint aki lövészárkok közt sétálgatva alkot, nem törődve az egyszerre rázúduló ellenséges és baráti tűzzel. Mint akin nem fog se fegyver, sem átok – és mint akin nem segít az ima. Tiszteltem, becsültem, aggódtam érte, olykor morogtam rá, de hát ismeritek, Géza. És azt szerettem volna, ha verset ír. Fölajánlottam, hogy építek számára egy piedesztált, kapaszkodjon fel rá, alkosson, hogy hasson, hogy gyarapodjunk. Elsétált.
Nem mondta, hogy nem, csak úgy elsétált, mint akinek halaszthatatlan dolga van, nem ér rá önnön szobrát faragni, majd beszélünk, szólt vissza.Nem ő akart a fellegek fölé kerülni, azt várta, hogy mi nőjünk föl hozzá. Csakhogy Géza volt az a teknősbéka, akit senki Akhilleusz nem ért utol, mert mindig volt egy kis előnye.Az a rettenetesen sok esze.Az a rettenetesen sok gondolata. Az a rettenetesen sok szép szava. Föl-föl lebbentette a Májá-fátylunkat, megmutatta, milyen mély a szakadék, aminek a peremén állunk.Ha nincs híd, akkor repülni kell, bólintott ilyenkor mintegy magának, logikus.Nem tudunk repülni, Géza. Vidám szikrák a szemében, dehogynem, mondta, és azzal repült is.Hajtotta az a rettenetesen nagy hite.”