Az igazság ára

„Elek István a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hatalomba betonozottságát »lopakodó államcsíny« eredményének tekinti. Egyik példája erre, hogy az orbáni kétharmad olyan választási szabályokat fogadott el, amelyek a Fidesznek négy-öt mandátumnyi előnyt biztosítanak. Nem elég a tetemes pénzügyi fölény, nem elég a hagyományos médiumok felett gyakorolt kontroll, Orbán Viktor magát a választási rendszert is úgy konstruálta meg, hogy még mielőtt kifutnak a pályára a csapatok, a Fidesznek legalább négy gól előnye legyen, ami a határon túli magyarok szavazataiból, a nyugati országokba távozott magyaroktól megtagadott levélszavazatokból, a körzethatárok manipulatív megvonásából és a kisebbségi képviselők kézi vezérléséből tevődik össze.

Orbán Viktor számtalan további »alkotmányos« biztosítékot is a rendszerbe épített, hogy ha esetleg el is veszíti országgyűlési többségét, az általa megszállt intézmények és azok sokszor tizenkét évre kinevezett vezetői révén az őt leváltó kormány mozgásterét minimálisra szűkítse. Ha Orbán Viktor nem lesz miniszterelnök, akkor is neki engedelmeskedik majd a köztársasági elnök, az ügyészség, az Állami Számvevőszék és az Alkotmánybíróság – hogy csak a legfőbb állami szerveket említsem. Elek István szerint a Fidesz alkotmányozása a liberális demokrácia magyarországi felszámolását eredményezte, amire Orbán Viktornak sem politikai, sem alkotmányos, sem pedig morális felhatalmazása nem volt, így ezek a törvények semmisnek tekinthetők. Az okfejtés megfogalmazása óta már ennek szellemében nyilvánult meg a Momentum Mozgalom elnöke, s ez az álláspont tapasztalatom szerint egyre általánosabb az ellenzéki érzelmű értelmiség körében: kormányváltás esetén az Orbán-rendszer kétharmados felépítménye egyszerű többséggel akár egyetlen ciklus alatt lebontható.

Azt hiszem, Elek István gondolatmenete morális értelemben mindenképp helytálló: Orbán Viktor valóban nem erre kért és nem erre kapott felhatalmazást 2010-es kétharmados győzelme alkalmával, s a néppel oly nagy előszeretettel konzultáló miniszterelnök az »alkotmányozás« végső aktusaként valahogy nem kérte ki a magyarok véleményét a konyhapulton összehegesztett alaptörvényről. Érdemes felidézni továbbá, hogy amikor az állampárt Simicska Lajos és a Jobbik plakátjait el akarta távolítani a közterekről, de nem volt meg az országgyűlési kétharmada ehhez, egyszerűen fogta magát, benyújtotta, és elfogadta 50 százalékos törvényként, amit aztán Áder János kérdezés nélkül aláírt, és az államapparátus kérdezés nélkül végrehajtott. Orbán Viktor tehát maga gyártotta le a precedenst arra, hogy szükség esetén miként lehet az általa gyártott alaptörvényt felrúgni, és kétharmados ügyben egyszerű többséggel szabályozni.

Csakhogy ez nem pusztán morális kérdés: Orbán Viktor azért írhatta felül 50 százalékos többséggel a saját alkotmányos szabályait, mert a végrehajtó hatalom a kezében, a köztársasági elnök meg egykor a koleszszobájában volt – 2022-re nézve ezzel szemben inkább az a kérdés, hogy a sokpárti ellenzéki koalíció képes lesz-e egy ilyen fajsúlyú, ilyen beláthatatlan politikai és jogi kockázattal járó kérdésben közös álláspontra jutni. Ha pedig az egység megvalósul, és a következő Országgyűlés képes lesz 50 százalékos törvényekkel köztársasági elnököt, legfőbb ügyészt, Alkotmánybíróságot és Állami Számvevőszéket váltani, és egy igazságos választási törvényt hozni – ami az elszámoltatás és a demokratikus politikai működés minimális feltétele volna –, még mindig fennáll egy súlyos politikai kérdés, amelyre a jelenlegi ellenzéknek válaszolnia kell: képes lesz a 2022-ben felálló Országgyűlés végrehajtani egy ilyen döntést?

Hisz Orbán Viktor tömegeket tud az utcára vinni, a minisztériumi bürokrácia és a fegyveres erők parancsnoksága vélhetően hozzá lesz lojális, kétséges továbbá, hogy a külföldi elitek meg a nemzetközi tőke Magyarországon jelen lévő érdekeltségei miként reagálnának egy ilyen fokú alkotmányos válságára és jogi bizonytalanságra – hisz Orbán Viktor rendszerét számos tekintetben épp a multinacionális részvénytársaságok igényeire szabta. Egy ennyire kritikus szituáció aligha a tárgyalóasztal mellett dőlne el: nyers erő – legrosszabb esetben fegyveres erő – rendezné. Orbán Viktornak többé nem lenne veszítenivalója, a Mészáros Lőrinc kertjében várakozó páncélozott harci járművek képei pedig nem kecsegtetnek egy ilyen helyzet békés kimenetelével – s valamennyi ellenzéki biztos lehet abban, hogy a miniszterelnök és hűbéresei számos ehhez hasonló lapot tartanak még a kezükben.

Ha a fent említett szempontok mindegyikét számba veszem, nagyon kockázatosnak tűnik erőből felszámolni a »lopakodó államcsínyt«, és lebontani a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Ha azonban az ellenzék mégis meghozza ezt a döntést, szándékát választási kampányának legfőbb üzenetévé kell tennie, és erre kell felhatalmazást kérnie a választóktól. E legitimitás megszerzése nélkül ezt a lépést nem pusztán életveszélyes felelőtlenség, hanem a választói akarattal való súlyos visszaélés volna megtenni. Tisztázni kell továbbá, hogy ezután többé nem lehet szó alkotmányról és ahhoz tartozó konszenzusról: Magyarország ezzel arra az útra lép, ahol a mindenkori többség bármilyen törvényt bármikor felülírhat – épp mint Angliában, csak épp annak ötszáz éves politikai kultúrája nélkül.

Úgy gondolom, hogy Elek István felvetése a legsúlyosabb és legfontosabb dilemma a következő másfél évre mindazoknak, akik még hisznek abban, hogy a nemzeti együttműködés rendszere választással leváltható, felszámolható és elszámoltatható – s amekkora esély, épp akkora veszély: egy alkotmányos válság lehetősége tényleges polgárháború körvonalait vetíti a közeljövő történelmi horizontjára. Úgy vélem, Elek Istvánnak jogelméleti érvelésében igaza van – már csak az a kérdés, hogy az ellenzéki magyarok készen állnak-e arra, hogy ennek az igazságnak az árát megfizessék.”