A történelem nem köszön előre – a délszláv háborúk emlékezete

Ha átfutottuk a hírportálok mai anyagait, három komor férfi arcképével többször találkozhattunk. Alija Izetbegović, Slobodan Milošević, Franjo Tuđman: a három férfi már mind halott. Sőt, a békecsináló, Richard Holbrooke is meghalt azóta, aki egy asztalhoz ültette őket.

Hosszú háború(ka)t vívtak egymással, amelynek véres szele megcsapta a mi arcunkat is. A balkáni vérfürdő előző „felvonását”, a szerb-horvát háborút élőben is láthattam néhány alkalommal annak idején. Örökre belém égett.

Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Horvátország elnöke ma negyedszázada írta alá az ohiói Daytonban azt a békemegállapodást, amely lezárta Európa 1945 utáni legszörnyűbb és legnagyobb konfliktusát, a több mint három éven át tartó és százezer embert elpusztító boszniai háborút. Hidegháború ide vagy oda,

és véres káoszba süllyedhet egy a felszínen csendes, sokszínű ország.

Alig egy évtizeddel azelőtt Szarajevóban olimpiát rendeztek. Jugoszláviában, ebben a véres háborúk nyomán mesterségesen létrehozott országban látszatra hosszú évtizedekig „galambok ültek a verebekhez”. De nem elég békésnek látszani, annak is kellett volna lenni. Vagy inkább: nem kell összeforrasztani azt, ami magától nem nő össze, amely nem tartozik szervesen egymáshoz. A nemzeti identitások, közösségi múlt és a sérelmek nem oldódtak fel a vörös csillag harmadik utas változata alatt sem, és irtózatos erővel törtek fel a pacifikáltnak hitt nemzedékek sora után is.

Ma, 2020-ban fontos megértenünk, hogy mi történt akkor odaát.

Ahhoz a nemzedékhez (1975) tartozom, amelynek gyerekkorában a „jugoszláv” inkább menő, de legalábbis érdekes márka volt, mintsem kínos vagy lenézett. Tudtuk, hogy az ott nem a nyugat, de nem is a ciki keleti blokk, inkább valahol félúton a kettő között, csupa érdekes dologgal: itthonról a felső-középosztály és a gazdagok jártak oda nyaralni,

Amikor először vitt el apám Bulgáriába (kocka Ladával, 1984) ámulva néztem útközben néhol a magyar feliratokat a Délvidéken és persze leginkább a magyar nyelvű Asterix-képregénynek örültem, amely akkor itthon még nem létezett.

Pedig akinek volt politikai szaglása, érezhette, hogy Tito 1980-as halálával valami (sőt, ahogy később kiderült: minden) véget ért.

A nyolcvanas évek derekára elfogyott a mese a délszláv egységről, és az utolsó években recsegni-ropogni kezdett a művi anyagokból emelt Jugoszlávia nevű konstrukció, amely optikai csalódásnak bizonyult. Az utolsó békeévben, 1990-ben egy délvidéki lakodalomban jártam (vajon hányan maradtak abban a faluban azóta?), amikor az ott élő magyarok közül még senki nem gondolhatta, hogy két éven belül úgy találják magukat egy véres pokol közepén, hogy ahhoz odébb sem kell menniük. Őket vitték ágyútölteléknek Horvátország ellen, és a horvátországi magyarok a horvát hadseregben vagy szabadcsapatokban harcoltak a jugoszláv hadsereg ellen, gyakran a szülőföldjükért.

Az évtizedes exjugoszláv háború látszólag hirtelen kezdődött kisebbnek tűnő csetepatékkal, de valójában sok évszázados érzelmek és indulatok csaptak az égbe és mások húsába. 1991 telén már lángolt a béke korábbi szigete. 

Vukovár, 2011

Ijesztő és persze rendkívül izgalmas volt ezt Budapestről tévén nézni és újságban olvasni. Akkoriban kamaszok voltunk, és ha csak gyakornokként is, de jelentek már meg cikkeink, fotóink az akkor még nagy olvasottságú országos napilapokban.

Jó ötletnek tűnt ezért egy körúti kávéházi asztalnál kitalálni, hogy személyesen nézzük meg, milyen is ez a háború, sőt, tudósítsunk róla. Tizenhét évesen sem a halálfélelem, sem a veszélyérzet nincs meg, vagy teljesen másképp, mint akár már 20 évesen. Fotós kollégámmal, Balázzsal neki is vágtunk tehát, bár a megkeresett napilapok pénzt és autót nem adtak előre, így az éjfélkor a Keletiből induló postavonatra ültünk fel, vonatjegyet és minden más költséget magunknak fizetve. Négyórás zötyögés után a hajnal már Pécsett talált minket, ahonnan egy korai helyközi járattal Harkányig utaztunk. Itt stopra váltottunk és így jutottunk el a (békeidőben) egyórányi útra fekvő Eszékre,

akik három oldalról vették körbe a várost.

Eszékre érve a katonai parancsnokságot kerestük fel, ahol megtudtuk, hogy hová érdemes menni pontosan. Szürreális élmény volt a tűz alatti Eszék: megmondták, hogy nem szabad sétálgatni a mesterlövészek miatt, a Dráva partja pedig kerülendő az aknabecsapódások okán. Együtt ittunk és cigarettáztunk a katonákkal a főtér alatt berendezett szükségszálláson és kocsmában, össze is barátkoztunk többekkel, majd velük keresztül-kasul jártuk a várost és annak határát, ahol gyakran vittek autóval, valószínűtlenül gyorsan és néha idegesen rángatva a kormányt szintén a „sniperek” veszélye miatt.

Vukovár, 2011

Hazamenni aznap nem tudtunk, a vasutat lezárták a harcok miatt, csak stoppal lehetett volna egy irányban kijutni a városból, de a baljós sötétben már nem volt tanácsos elindulni. Ezért inkább a kórházban szálltunk meg, ahol úgy húztam a fejemre a takarót, hogy

Még vagy féltucatszor jártunk Eszéken és más frontvárosokban együtt a háború alatt, például Károlyvárosban is; és ahogy most, huszonnyolc évvel később olvasom az akkor telefonon, izgulva bediktált telefontudósításaimat, látom magam előtt az üres utcákat, a vészjósló csendet, a félelmet, de érzem az akkori meglepődésemet is, ahogy két légvédelmi riadó között arra is volt ideje a környékbeli falvak lakóinak, hogy mindig összesöpörjék az aknatűz által lerombolt tetőcserepeket.

Addig csak filmen láttunk légiriadót, tehát amikor egy faluban stoppolás közben betereltek egy pincébe, még nevettünk az elején. Aztán ez hamar elmúlt. Miközben kint tombolt a téboly, feltűnt, hogy a normális életmódhoz való ragaszkodás és a fegyelmezettség egyszerre jellemezte a helyieket. 

Életem legveszélyesebb napjait töltöttem Eszéken, de egy háborút élőben látni megtanított arra is, hogy

Ezek mindig erősebbek voltak és erősebbek lesznek a mesterséges konstrukcióknál és a felülről kitalált, szép és nemes(nek gondolt) elméleteknél, eszméknél.

A délszláv háború későbbi – legvéresebb –  fejezete ma 25 éve Daytonban, Ohióban zárult le. A megállapodást Alija Izetbegović, Slobodan Milošević, Franjo Tuđman államfők írták alá, az egyezség mérnöke pedig Richard Holbrooke, az Egyesült Államok diplomatája volt.

A történelem nem köszön előre, csak hömpölyög a maga először érthetetlennek tűnő, de a mélyben nagyon is logikus rendje szerint. Nem előre vagy hátra, hanem a maga medrében. Ez a történelem itt zajlott a szomszédban, és akkor belenézhettem a szemébe.

Riasztó, életre szóló élmény volt.