Azonnali rendszerváltásra van szükség a filmművészetben!

„A Magyar Nemzetben nemrég megjelent írásodnak már rögtön a címe egy nagyon erős állítás: Egyeduralom a (film)művészetben. Valóban ennyire súlyos lenne a helyzet?

Igen, ennyire súlyos a helyzet.

Tudtommal máig nem kutatták ki és nem foglalták össze részletesen a történészek, hogy milyen brutális elitcsere ment végbe a Rákosi-korszakban, és azt hogyan fokozta gyakorlatilag a végletekig a kádári-aczéli kultúrpolitika. Ha csupán egy mozzanatot említek, az is megvilágítja, miről van szó: Rákosi eltörölte a tudományos fokozatot, és az egyetemi doktori cím odaítélése az állam által ellenőrzött (egyetemi) intézményi hatáskörbe került. Így aztán csak kevés kutató és egyetemi oktató tudott megmaradni a szakmájánál, ők is többnyire más – vagy egészen méltatlan – pozícióban. Ugyanez történt a művészvilágban és a filmesek között is.

Rákosiék másfél száz, 1945 előtt készült filmet tiltottak és zúztak be! Ezek közül sok azóta sincs meg egyetlen rozzant kópián sem, mert nem mindent ástak el jobb időkre gondolva, és az utókor sem találta meg az összes hiányzó filmet a külföldi archívumokban. Amelyik filmalkotásnak nem volt »megfelelő« a szellemisége, azt egyszerűen bedarálták – de már amiatt is megkaphatta egy film a „reakciós” jelleget, ha egy közreműködő (fontos) mellékszereplőt vagy akár egy fővilágosítót túlzott jobboldali érzelműséggel vádoltak. Sok filmesnek el kellett hagynia a szakmáját – vagy akár az országot is! – 1945 után.

Tudnál konkrét neveket mondani?

Jávor Pál, Szeleczky Zita, Szilassy László, Páger Antal, hogy csak néhányat említsek az ismertebbek közül. Akik nem azonnal menekültek el, mert nem indult ellenük valamilyen koncepciós per, azokat mellőzték, kiszorították. Itt említhetném Karády Katalint és a rendező Szőts Istvánt. Akiket pedig nem akartak – vagy valamiért nem tudtak – tönkretenni, azokat az ideologikus propagandaművészet szolgálatába állították. Ilyen volt a korábban közönségfilmes rendező Gertler Viktor, Keleti Márton és Bán Frigyes. A legdurvább kommunista filmeket épp Gertler és Keleti rendezték, csak Bán tudott kicsit lazítani a megrendelő szorításán. Voltak enyhülési időszakok, amikor még az átállt, vagy a pártállam által kinevelt alkotókból is elő-előtört a felelősségteljes és magyar nemzettudattal rendelkező művész. Az 1950-es és 1960-as években élő emberek a hagyományos társadalmi értékeket még 1945 előtt tanulták, így kellett is 40 év mindent lebontani; ami, sajnos, az úgynevezett rendszerváltozásig sikerült is. Ezért van, hogy több jó film készült 1989 előtt, mint utána.

Miben jelenik meg a rendszerváltás előtti és utáni időszak(ok) közötti folytonosság?

Mindenben… kezdve a személyi és intézményi átörökítéstől egészen az osztályharcos ideológia korszerűbb – társadalomkritikus, a faji, nemi és egyéb szélsőséges indentitásokat csaliként, majd furkósbotként használó – elméletekbe és gyakorlatokba való konvertálásáig. Ezt egyébként ők maguk is elismerik, épp csak nem verik nagydobra. Tőlük idéztem bizonyítékként az általad említett cikkemben a Magyar Nemzetben.”