Na most akkor valamit tegyünk rendbe

„Donáth EP-képviselő ezt írta ma nagyapjáról, Donáth Ferencről: »Lecsukta Rákosi is, amikor a másik szélsőséggel szállt szembe.« Na most akkor valamit tegyünk rendbe. Donáth Ferencet 1951 februárjában tartóztatják le, egészen addig a Főtitkársági Iroda (értsd: Rákosi-titkárság) vezetője és a Központi Vezetőség tagja. Akkor és ott nem szállt szembe semmivel és legkevésbé sem értékelte elvtársait „szélsőségnek” (főként miután ez a kifejezés a rendszerváltás után jött divatba). Az én nagyapámat, Schiffer Pált 1950 áprilisában tartóztatták le, három évig volt siralomházban, sorozatos éhségsztrájkjai miatt 1955 novemberében szakították félbe börtönbüntetését. Ugyan 1949 nyarán a Központi Vezetőség tagjai közül egyedüliként közli Kádár belügyminiszterrel, hogy nem képes elhinni azt, amit a Rajk-perben hallott, mégsem gondolta soha, hogy szembe szállt volna Rákosiékkal, sőt, 1986-ban így vallott saját felelősségéről:»Elég az hozzá, hogy 1946 vagy 1947-ben egyszer valamelyik pártszervezetben vagyok és odajött hozzám ez a fiú.

Beszélgettünk, fölteszem neki a kérdést, mondd hogyhogy te a szocdem pártba léptél be. Azt mondja: nézd, ha neked jó, akkor nekem is jó. Ez kínzott bent: – Mi történt ezzel az emberrel? Azt tudtam, hogy sok szakszervezeti funkcionáriust, bizalmit a Láng Gépgyárból, a Ganz Hajógyárból meg máshonnét meghurcoltak, lecsuktak. Mi történt tehát ezzel az emberrel? Mert ezért az emberért én vagyok felelős. De nemcsak érte vagyok felelős, hanem azokért is, akik meggyőződésből vagy idealista elképelésből a szociáldemokrata pártban dolgoztak, amellé álltak, és ezeket abban a tudatban és azzal a meggyőződéssel vittük át az egységes pártba, hogy nekik ott a helyük. És most ezeket fogják, és mint engem vagy a másikat, ötöt, százat, ezret kidobják az állásukból, esetleg börtönbe vagy internáló táborba, Recskre vagy máshova viszik őket. Ez kínzott odabenn. Nem lett volna szabad ezt a feladatot vállalnom, de ha vállaltam, a bűntudattól nem tudok szabadulni.

Az a felelősség volt a legnehezebb számomra, amely a politikai múltamért terhelt, mert a jóhiszeműségben fel se tételeztem, hogy az is, akivel kezet fogok és az is, akivel egy egységes megállapodásra törekszünk, nem ugyanolyan becsületesen a népért, az osztályért, a jövőért dolgozik, éppúgy, mint én, meg a másik, a tizedik vagy a századik. Holott, ha egy kicsit tanulmányoztuk volna a munkásmozgalom történetét, akkor rájöhettünk volna arra, hogy erre van példa, de az illúzió erősebb volt, mint a felelősség. Ez nem mentesít sem engem, sem mást attól, hogy az emberek, akik szenvedtek, azok joggal tekintenek szenvedéseikért engem meg azokat felelősnek, akik a helyzetet előidézték. (...) Ennek született egy konzekvenciája, ha mégis kiszabadulnék, amit valószínűtlennek tartottam, nem a halálos ítélet miatt, hanem a már felismert hitványság miatt, hogy ártatlan embereket börtönöznek be, s nem engedhetik szabadon őket, mert felelősségre vonás következne érte.

Tehát nem hittem, hogy valaha is szabad leszek, de mégis az ember álmodozik és képzelődik, pláne ha nincs más dolga, mint nekem, s elhatároztam, ha kiszabadulnék, politikai felelős pozíciót nem vállalok többet. Nem elvi törés ez, hanem a személyi képesség felmérése. Tehát nem elveim változtak meg, hanem az a tudat, hogy rosszul gazdálkodtam a rámbízott felelősséggel és funkcióval. 1948 után az MDP vezetőségi tagja, Békés országgyűlési képviselője voltam. És, ha tudtam is dolgokat, amivel nem értettem egyet, nem avval a szenvedéllyel verekedtem, ami kötelességem lett volna, hanem legfeljebb szóvá tettem Rákosinak vagy Péter Gábornak, mint annak, aki bizonyára éppúgy nem helyesli, mint ahogy én nem helyeseltem. Később tudtam meg, hogy ők csinálták.« Tudniillik mindannyian, akik ott ültek az uralkodó párt vezérkarában, vakon hittek az »eszme«, a »rendszer« nagyszerűségében. Mindez semmit nem von le Donáth Ferenc '56-os, illetve a nyolcvanas évek ellenzéki ébredésében szerzett történelmi érdemeiből. Nem kell hozzá történelmet sem hamisítani.”