Kapunyitási pánik – hiszti vagy krízis?

„Ha megengedjük magunknak, eljutunk az együttérzésig. Átgondoljuk, hogy a kamaszkor viharai, identitásalakító erőfeszítései után a fiatal felnőttkor sem csak játék és mese, részben a rá vonatkozó elvárások kapcsán. A pályájuk elején járó fiatalok életfeladata saját identitásuk megszilárdítása mellett a lélektani intimitás, a másokhoz való közel kerülés útjainak, a baráti és párkapcsolatban való elköteleződés módjának kidolgozása. Mindehhez differenciálódni, önazonosságban és érzelmileg leválni szükséges származási családunkról, hogy lélektani tér keletkezzen magunknak és leendő saját családunknak. A kiforrott identitás látható és rugalmas énhatárokkal jár és határaink mentén tudunk kapcsolódni másokhoz. Mindennek hiányában elszigetelődhetünk és magányosak lehetünk – ez melegágya az élet lezárására vonatkozó gondolatoknak. A belső életfeladatok mellé a külvilágban is helyt kellállni. Piacképes végzettséget érdemes szerezni, elköteleződni egy pálya, egy hivatás mellett, erőfeszítéseket tenni az előrelépés, a tervezhetőség érdekében. A végzettség mellé többszörös nyelvtudás, külföldi tapasztalatszerzés és jó néhány év munkatapasztalat is elvárás a pályakezdő állásinterjúk során – szinte a lehetetlenségig paradox módon.

A közbeszédben elterjedt elképzelés szerint csak úgy lehet saját lábra állni, ha megvan a saját lakás, ám inkább ház, mint lakás, a saját autó, de egy autó nem autó,»gyermekvállaláshoz LEGALÁBB két autó kell«, és mindeközben a világot is érdemes bejárni. Érezzük, hogy ez nem csak elvárásból, még gombócból is jelentékeny mennyiség.

»Ezekamaifiatalok« arról számolnak be, hogy ilyen elvárástömeggel szembesülni nyomasztó, a megfelelés szinte lehetetlennek tűnik – és akadnak, akik inkább lemondanak arról, hogy belevágjanak az erőfeszítésekbe.

Végül tán elérkezünk a felelősségvállalásig. Adtunk vonzó mintát, használható forgatókönyveket a leszármazó generációknak párkapcsolatról, házasságról? Mutattunk érvényes kapaszkodókat identitásuk alakításához? Adtunk előrevivő küldetéseket számukra hivatásban, érvényesülésben, gyarapodásban? Megóvtuk őket minden erőfeszítéstől – aztán haragszunk rájuk, hogy erőfeszítés nélkül szeretnének megkapni mindent? Átadtuk nekik egy fél élet munkájával létrehozott életmódunk színvonalát – a megteremtésének nehézségei nélkül? Fokoztuk az elvárások tömegét – vagy »feljogosítva«, engedélyekkel indítottuk el őket?

Segítettünk nekik bizakodni, tervezni, remélni – vagy belevontuk őket a hazánkban világbajnoki szinten űzött panaszkodóversenybe, »kinek-a-nehezebb« bajnokságba és rosszhiszeműségbe?

Segítettünk nekik, hogy életük aktív alakítóinak láthassák magukat – vagy arra bíztattuk őket, hogy mindent kívülről, mástól várjanak? Példát mutattunk-e nekik döntéseinkkel, a következmények és a felelősség vállalásával? Kedvet csináltunk-e nekik az Élethez?

És már megint nehéz érzéseknél járunk… Nahát, megéri nekünk híreket olvasni?”