Ceglédizoltánság

„Ha valamiért igazán lehetett tisztelni Ceglédi Zoltánt, az az, hogy nappal elemzőként dolgozott, kávészünetben humoros bejegyzéseket írt az oldalára a politikáról, este pedig humoristaként pofán röhögte a politikusokat – mindezt tökéletesen összeegyeztethetően, aminek a kulcsa a transzparencia volt. Tudtuk, hogy miket csinál, soha nem is titkolta – mindhárom munkáját megosztotta a közzel, így azok valójában nem is különböző dolgok voltak, hanem egy jelenséggé álltak össze – ha úgy tetszik, ceglédizoltánsággá –, amit sokan örömmel fogadtunk nap mint nap. Nem véletlen, hogy amikor a véleményvezéres interjúsorozatot terveztük az Azonnalinál, az elsők között merült fel a neve. Ceglédi viszont azon kevesek közé tartozott, aki nem volt hajlandó vállalni, mert nem akart még csak egy interjúsorozatban sem szerepelni »propagandistákkal«. Hiába győzködtem, hogy ez milyen nevetséges érv, hajthatatlan volt. Most már értem, hogy miért.

A momentumos hír hallatán ismét felkerestem, mert most fontosabb lenne ez az interjú, mint valaha. Nem nekem, nem az Azonnalinak, hanem a köznek. Nos, Ceglédi nagyon szívesen ad interjút januárban, amikor lejár a momentumos munkaszerződése, addig viszont nem. Hiába biztosítottam afelől, hogy én újságíróként és magánemberként is magasról teszek rá, hogy miféle tanácsokat ad Donáth Annának – szóval egy pillanatig nem kell megszegnie a munkaszerződésében foglaltakat –, így sem vállalta, hogy törlessze a tartozását a köz felé. Mert igen, amikor egy ekkora súlyú véleményformáló valahogyan »elfelejti« majd’ egy éven át közölni, hogy egyébként egy párt fizeti, az kőkemény tartozás. Azon kívül, hogy mégis hogyan fordulhatott elő, hogy a transzparens Ceglédi Zoltán eltitkolta egy olyan munkáját, ami nehezen összeegyeztethető a ceglédizoltánsággal, persze beszéltünk volna a politika és a média személyi összefonódásairól is, általánosságban.

Újságíróként, publicistaként, tévésként, vagy elemzőként, amikor az ember napi kapcsolatban van más médiamunkásokkal és politikusokkal, bizony nem ritka, hogy az ember munkán kívül is találkozik olyanokkal, akikről egyébként nyilvánosan véleményt szokott alkotni. Az sem ritka, hogy olyan emberekkel sörözik, akik a politikai spektrum túlsó felén helyezkednek el – sőt, nem példátlan, hogy két ilyen ember végül az ágyban, vagy ad absurdum házasságban köt ki. Ezek a kapcsolatok ugyan kétségtelenül felvetnek kérdéseket, amikről érdemes és kell is beszélni, de egyáltalán nem összeférhetetlenek, és pláne nem jelentik feltétlenül azt, hogy valamelyik félnek útközben »megvásárolták a véleményét«. Ugyan ki állítaná Baló Györgyről, hogy radikalizálódott a Morvai Krisztinával kötött házassága után?”