Arról ma már nincs vita a rendszer kritikusainak körében, hogy amiben élünk, az nem demokrácia

„Az elmúlt évek demokratikus politikai, közéleti vitáinak talán leggyakrabban exponált kérdése a Magyarországon 2010 óta épülő politikai rendszer definíciója volt. Arról ma már nincs vita a rendszer kritikusainak körében, hogy amiben élünk, az nem demokrácia, a vélemények csak abban különböznek, hogy a demokrácia és a diktatúra közötti széles mezsgyén belül hol foglal helyet az Orbán-rendszer. Autokrácia, maffiaállam, demokratúra, hibrid rendszer, kívülről korlátozott hibrid rendszer, mutáns fasizmus, beteg demokrácia – ezek a leggyakrabban ismételt definíciók. Hogy diktatúra lenne – azt a legtöbb elemző elutasítja. Én azonban azt gondolom, hogy az Orbán-rendszer struktúrájában, működési módjában, eszközeiben, intézményi működésének belső tartalmában leginkább a diktatúrákkal mutat hasonlóságot, azzal a megszorítással, hogy nem az önkényuralmi rendszerek hagyományos, XX. századi változatával, hanem a modern, XXI. századi diktatúrákkal. Ezek a rendszerek valahol a diktatúra és az autokrácia határán billegnek, nem totálisak, az egyéni szabadságnak múlt századi elődeiknél tágabb teret adnak, és ezenkívül is számos olyan vonásuk van, amely megkülönbözteti ezeket a hagyományos zsarnokságoktól. Ahogyan a világ folyamatosan változik, úgy az önkényuralmi rendszerek is alkalmazkodnak a változásokhoz, modernizálódnak, kevésbé erőszakosan, és egyrészt egyszerűbben, másrészt viszont sokkal körmönfontabban működnek, mint a hagyományos diktatúrák. Ami mégis az autokrácia felől a diktatúra felé billenti a mérleget, az a rendszerek alapvető struktúrája és működése. Ilyen modern diktatúra Putyiné, Er­do­gané, Lukasenkáé, korábban Hugo Chávezé, Orbán Viktoré, és ezen az úton halad Kaczyński Lengyelországa is.”