A könyvemből tudták meg, ki volt a spicli

„Emlékszel, hogy mi volt az első találkozásod a szervezett bűnözéssel?

Egyszer Móron egy kocsmát vezettem. Külföldön tanultam, de hazajöttem, mert apám meghalt. A család megörökölt egy kocsmát, azt vezettem. Volt egy kis elszámolási probléma a helyen. Felhívtam egy barátomat, akiről tudtam, hogy Fehérváron benne van az éjszakai életben, tanácsot akartam kérni, hogy ilyenkor mit lehet csinálni. Azt mondta, hogy menjek be nyolcra egy kaszinóba. Bementem, és hát egy csapat elég kemény figura jelent meg, egy csapat problémamegoldó, fegyverekkel.

Milyen érzés volt ekkor találkozni ezzel a világgal?

Mindig is vonzódtam a zárt világokhoz. Ez bármilyen szubkultúrára igaz. Amikor a szélsőjobbal foglalkoztam, akkor ez érdekelt. Az alvilág is valahol egy szubkultúra. Gimnazista voltam a református gimiben, amikor rongyosra olvastam Zombori Attila Mesél az alvilág című riportkönyvét, betörőkkel készített mélyinterjúkat. Engem az alvilág mindig is érdekelt, pedig én a totális ellentéte vagyok. Nem vagyok erőszakos figura, viszolygok is az erőszaktól. De valahogy mindig megtaláltam a hangot az ilyen típusú emberekkel. Anyám is, ő ügyvédként dolgozott. Volt ilyen, hogy egy azóta már meghalt, elég tekintélyes alvilági figurával összehozott egy ismerősöm. Vidéken élt a fickó, meghatározó figura volt, elég kevés emberrel beszélt.  Aki összehozott vele, keresett utána, hogy a fickó elmesélte neki: először nem értette, „ki ez a szemüveges köcsög”, de olyan jót beszélgetett velem a hetvenes-nyolcvanas évekről, annyi sok sztori jött elő, hogy szeretne újra találkozni. Úgy beszéltem vele a korszakról, hogy én mindenféle irodalomból szedtem össze az információkat. De úgy érezte, mintha én is abban a közegben mozogtam volna annak idején.

Mindig is érdekelt a történelemnek az a része, amiről nem lehet olvasni a törikönyvekben, és legendákat szülnek. Aztán persze rájössz, hogy ezek ugyanolyan emberek, ezért volt hiteles sorozat a Maffiózók. Ők ugyanolyan emberek, problémáik és pattanásaik vannak, a gyerek rosszul teljesít az iskolában, ki vigye le a szemetet, mittudomén. Érdekes volt őket megismerni a valójukban, és nem fekete-fehérben. Sokszor olvastam róluk rendőri jelentésekben, ahol mindig vérszomjas, veszélyes bűnözőknek voltak beállítva. Amikor idősebb bűnözőkkel beszélgettem, ők meg már úgy mesélnek róluk, hogy hát a Béla az olyan kedves volt, igaz, ha szívott vagy ivott, akkor elszállt az agya.

A Magyar kólában szerepel több olyan interjúalany is, aki elmondja, hogy azért vállalta az interjút, mert olvasta a Maffiózók mackónadrágbant. Milyen érzés ez?
Rohadt jó. Voltak olyan interjúalanyok, akikkel én nem is tudtam volna találkozni, egy fixert kellett volna fizetni, hogy a kérdések rajta keresztül eljussanak hozzá. Aztán visszajelzett, hogy mehet az interjú, és szeretné, ha én ott lennék személyesen, mert olvasta a könyvet. Keményebb arcok és ügyvédek is ezért nyíltak meg, mindenképp egy jó antrét jelentett. De tudok olyanról, hogy valaki a könyvet olvasva tudta meg hosszú évtizedek után, hogy ki volt a spicli.

Azzal hogyan birkózol meg, hogy nagyon sok olyan információt tudsz meg, amivel aztán óvatosan kell bánnod?

Ezekre oda kell figyelni. Nyilván sokkal többet tud az ember, mint amennyit leír. De a kokainos könyvnél arra is figyeltem, hogy ha nagyon necces téma jött szóba, amiről tudtam, hogy jogi okok miatt amúgy sem írhatnám meg vagy bajt hoznék az informátorra, akkor inkább kikapcsoltam a diktafont.”

(telex)