„Végül is győzelmi ünnep volt az a nap – 1686. szeptember másodika, Buda visszafoglalása a töröktől –, mi más. Ám különös részletekről írtak a korabeli krónikák… Ássunk, szántsunk a végére!
Amikor a nehézkes (már akkor is nehézkes) Európa végre-valahára rádöbbent, hogy az iszlám az egész kontinenst be akarja kebelezni, a sebtében létrehozott Szent Liga többnemzetiségű keresztény sereget állított föl. Százezres páncélos ármádia indult a másfél százada török kézen lévő Buda alá. (Nemcsak jelképes értelemben volt az ország kulcsa a vár. Alatta a dunai átkelőhely az ország keleti és nyugati fele közti kapcsolatot jelentette, a vízi út jelentősége akkoriban még nagyobb, óriási volt.)
Európa szinte minden részéből jöttek harcosok, főképp német ajkúak: osztrákok, bajorok, németek, brandenburgiak, de máshonnan is érkeztek. Kalandvágyó nemesek, hercegek, bárók, grófok álltak a seregek élén. Rengeteg huszonéves arisztokrata indult a harcba, sikerre éhezve jöttek Buda alá. Szabadságot hozni a legázolt, megtiport magyarságnak? Dehogy! Elsősorban a koncért. Nem a török kiűzése izgatta a zsoldosokat, sokkal inkább a remélt kincsek. A történész is figyelmeztet: nehogy szó szerint vegyük a „keresztény seregek” elnevezést – zsákmányra éhes hordák alkották a vár alá érkező harcosokat. A kitüntetés, a gyarapodás, a zsákmány reménye izgatta őket. (Mesés budai török kincsekről szólt a korabeli fáma.) Rendcsinálásra összeállt, kigyúrt kalandorok alkották a Szent Liga ármádiáját. Nem véletlen, hogy az ostromló sereg ötödét kitevő magyarokat, a végvári harcokban edződött, hazájukért induló lovas hajdúcsapatokat eleinte nem is akarták bevenni az „internacionalista brigádba”, később is (amikor kiderült, hogy hosszúra nyúlik majd a harc) csak ágyútölteléknek szánták őket.
Dacára ennek, a három hónapnyi ostrom után mégis magyar vitéz, Petneházy Dávid érte el elsőnek a vár fokát, ő tépte le 1686. szeptember másodikán a 145 éve ott lobogó lófarkas hadi jelvényt!”