Vidnyánszky Attila és az államszocialista kultúrpolitika

„Könnyen párhuzamot vonhatunk a kommunista kultúrkör legnagyobb dilemmájával: a pártakarat iránti feltétlen lojalitás és az egyéni tapasztalat, az individuum küzdelmével. Tamás Gáspár Miklós beszél arról az első látásra ellentmondásos jelenségről, hogy a kommunista hit és az alapját képező mártírium hogyan határozta meg a »XX. század pokoli történetét«: »A kommunista mozgalom többek között ennek a vallásos jellegének köszönhetően élte túl az elmondhatatlan csalódásokat és a borzalmas kiábrándulásokat.« (Révai Gábor, Beszélgetések a baloldaliságról, 2019. 114.)

Mint az államosítás éveiben, úgy ma is az a kérdés, hogy milyen irányba hajlik a valóság (esetleg képes-e többféle szempontot is magába olvasztani), és mely közösségek szólhatnak bele ennek az alakulásába. Ahogy Vidnyánszky fogalmaz igazgatói pályázatában: »A színháziak kenyere a dráma. Viszont tragédiai értelemben ma minden területen ugyanarra a kérdésre kell tudnunk válaszolni országosan, egységes nemzetként: vajon a katastrophé pillanatában képesek vagyunk-e a valóság felé fordulni, vagy lezuhanunk?« Ehhez képest a megértés vágya és az összefogás helyett sajnos most ismét leszámolás zajlik: a nemzet része csak az lehet, aki Vidnyánszky valóságában él.”