„Ha nem akarunk a »minél rosszabb, annál jobb« álláspontjára sodródni, akkor ezzel a sok belső feszültséggel járó kettősséggel kell együtt élnünk. Nagyon nehéz egyszerre antikapitalistának és baloldali szociáldemokratának lenni – de nem lehetetlen. És még egy dolog: a munkásság osztállyá szerveződése nélkül nem csak az antikapitalista, de egy baloldali szociáldemokrata fordulat sem válhat valósággá. Itt azonban van egy bökkenő! Bartha Eszter, Tóth András és Scheiring Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy a munkásság leginkább konfliktusképes csoportjai alapvetően jobboldali beállítottságúak, tehát csak kevéssé érzékenyek a társadalmi egyenlőtlenségekre – nem függetlenül attól sem, hogy jövedelmeik sokszor jelentősen meghaladják a köztes-közvetítő osztályok tagjainak jövedelmeit. Főként azokét az értelmiségiekét, akik osztályharcra akarnák őket mozgósítani. Nagyon paradox helyzet.
Feloldása talán az lehet, ha a munkásság iránt elkötelezett baloldali értelmiség segít tudatosítani két összefüggő dolgot az általa képviseltetettekkel. Az egyik az, hogy nagyon különböző élethelyzeteik ellenére közös az érdekük a szabad önszerveződés jogának kiharcolásában. A másik: a jelenlegi globális és lokális gazdasági helyzetben az elitmunkásoknak, a »munkásarisztokráciának« nincs semmi garanciája privilegizált helyzetének fenntarthatóságára. (Itt és most csak a járműipar kiemelt bérezésű munkásainak igen labilis helyzetére utalnék).”