Prométheusz visszatér az Olümposzra – az SZFE-ügyről

A szerző az Emmi helyettes államtitkára, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója         

Bármilyen művészeti felsőoktatási intézmény, köztük a Színház- és Filmművészeti Egyetem működésének értékelését alapvetően két oldalról érdemes megközelíteni: a művészetoktatás szakmai színvonala, valamint az egyetem vezetésének, menedzsmentjének működése felől.

A két terület együttműködése, sikeressége a záloga az egyetem folyamatosan fejlődésének és eredményességének. Időszakosan előfordulhat, hogy egy egyetem lassabban reagál a kor strukturális, technikai, kommunikációs kihívásaira, vagy a nemzetközi és a hazai színházművészeti életben tapasztalható változásokra, valamint az új és érvényes művészi irányokra, de hogy évtizedekig mindkét terület szinte egyhelyben toporogjon, az elképzelhetetlen. Márpedig a Színművészetivel éppen ez történt, és ez a mindenkori intézményi és szakmai vezetők felelőssége. 

A hallgatók joggal szeretnének sokszínű és korszerű szakmai képzéshez jutni, s megismerni a gazdag színházművészeti élet minden alkotóelemét, valamint méltó körülmények között tanulni. Ezt a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi vezetői nem tudták garantálni.

Most alkalom nyílik a változásra és a megújulásra, mégis, mintha nem jövőjének formálására, hanem a régen korszerűtlenné vált, megcsontosodott jelenének konzerválása lenne a Színművészeti körül kialakult vita hangos kisebbségének célja. Tán, még a kételkedő és folyton kérdező görög titánt, Prométheuszt sem láncolták ennyire erősen harmincévnyi állandóságra a Kaukázus hegyére. Miért áll érdekében néhány önmagát Zeusznak képzelő egyetemi vezetőnek és oktatónak, hogy az ember mégse kapja meg a tüzet? 

Akik a színházról vallott véleményüket, önnön esztétikai értékrendjüket tartják egyedül üdvözítőnek, s a szakmai nimbuszukat örökérvényűnek, a színházi közéletben betöltött pozícióikat pedig privilégiumnak tekintik, azok a természetükből fakadóan képtelenek a változásra.

Valójában a művészetnek, és így a színházművészetnek is más a természetrajza. Mindig halad valamerre, folyamatosan mozgásban van, s nem horgonyoz le avítt kikötőkben. Lételeme a megújulás, mert ősidők óta bennünket foglalkoztató létkérdéseink is rendre új korok, új társadalmak, új generációk fénytörésében kerülnek a közönség elé.

Hogyan is fogalmazhat egy fiatalabb nemzedék frissen, ha folyamatosan az elődeik kontrollja alatt áll? Mi hiszünk abban, hogy minden új nemzedéknek meg kell teremtenie a saját színházi formanyelvét. A modellváltás, és a Vidnyánszky Attila vezette új kuratórium minden bizonnyal ezt az esélyt, lehetőséget és szabadságot ajánlja számukra. Biztos vagyok abban, hogy azok az egyetemi hallgatók, akik tanulni, szellemiekben és lelkiekben gyarapodni akarnak, akik a közönség figyelmét nem a forradalomnak hazudott anarchizmussal, hanem tehetség, szorgalom és alázat keresztezéséből születő csodás produkciókkal akarják kivívni, átlátják mindezt.

Viszont amíg az egyetem vezetése – ígérete ellenére – nem tesz eleget a törvényi kötelezettségeinek, s nem indítja el a tanévet, a megtévesztett diákoknak is nehezebb lesz átértékelni a jelenlegi gondolataikat, benyomásaikat és tapasztalataikat. Mindez azonban csupán percnyi kizökkenése az időnek. Az ókori görög panteon főistene harmincezer évre láncolta volna le a titánt, de harminc évvel később Héraklész segítségével megmenekült és visszatérhetett az Olümposzra. Itt az ideje, hogy a hazai színházi élet is elfoglalja méltó, őt megillető helyét.

Fülöp Péter