Oscar-díjat származásra? – Riefenstahl és Eisenstein elégedetten csettint

– Szergej! Ezt figyeld! – csattant fel olyan hangon a vénasszony, hogy még a kondér kevergetésére kirendelt ördög is eldobta a vasvillát, pedig nem volt új fiú a pokolban, hozzászokott az ilyen kitörésekhez.

Az asszonyság nem volt más, mint a náci propaganda zseniális filmrendezője, Leni Riefenstahl, akit a sátán különös humorérzékkel Szergej Mihajlovis Eisenstein kondérjába rendelt, hogy fokozza mindkettejük szenvedését. Bizonyos, lényegében csak a felszínt érintő viták után a két ördögi rendszer, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus filmapostolai azonban elválaszthatatlan barátokká váltak: összehozta őket a filmművészet, a propaganda és ideológiai meggyőződésük, ami csak a felszínen különbözött egymástól, ahogyan rendszereik is.

Együtt pörkölődtek a forró olajos fürdők után a rostélyon, Szergej mindig lovagiasan megvárta Lenit, amíg végeztek rajta a Prométheusz-keselyűk, és visszanőttek a belső szervei, Leni pedig apró kénköveket forrósított Szergejnek, amíg az ördögfiókák gyakorolták rajta a tépőfogók használatát. Még közös előfizetésük is volt a pokolban járatos Vörös Újságra, amit most éppen az árnyékvilágot 101 évesen, tragikusan idősen elhagyó asszony lapozgatott, amikor kiszúrt benne egy hírt, amit most izgatottan meg akart osztani Szergejjel.

– Na, mi az? – fordult oda kissé türelmetlenül a neki háttal fővő Eisenstein, akinek gondolatai már az ördögfiókák és a partizánifjak közötti hasonlóságokon jártak.
– Szergej, ezek tényleg megcsinálják! – mutogatta Leni lelkesen a lap hasábjait –

Hát nem csodás? Nézd, azt is írják: az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia meghatározta a kritériumokat is. Ezek nem ám olyan slendriánok, mint ti ruszkik! – nevetett az öregasszony, mire Szergej tréfásan az asszonyra fröcskölt egy kis forró olajat. – Slendriánság ide vagy oda, akkor is mi győztünk!
– Igen, de ti sose tudtatok volna ennyi embert ilyen hatékonysággal lemészárolni!
– Talán mert volt rá időnk, drágám, hogy kiélvezzük. Ti mit csináltatok? Irány a gázkamra, slusz, pász, ennyi. Hol van ebben a játékosság? A málenkij robot, a szökések izgalma, a körömtépések előbb…
– Jól van, drágám, ezt már ezerszer megbeszéltük, inkább ezt hallgasd – hajolt vissza az asszony az újság fölé –, aszongya, „csak az a film győzhet, ahol faji vagy etnikai kisebbségből származik egy főszereplő vagy jelentős mellékszereplő, a szereplők legalább 30 százaléka két »alulreprezentált« kisebbségből származik, a film pedig egy ilyen kisebbség valamilyen ügyével foglalkozik”.
– Ugyan már, Hollywood évtizedek óta kvótaalapon emel be színesbőrű szereplőket, édesem – mordult fel Szergej, aki kezdte elveszteni érdeklődését – de mégis kik gyártják az egészet? Gazdag fehérek…
– Gazdag zsidók! – javította ki Leni.
– Bánom is én, akkor gazdag fehér zsidók. A feketék csak díszlet, hát hol van itt a forradalom?
– Na várd csak ki a végét – intette türelemre az asszony – azt írják: „a film készítői között legalább két vezető szerepben alulreprezentált csoportokból érkező ember kell, hogy legyen, legalább hat másik stábtagnak kell faji vagy etnikai kisebbséghez tartoznia, és az egész stáb 30 százalékának kisebbséginek kell lennie”. Na, mit szólsz?

Szergej felélénkült, ki is emelkedett derékig, keselyűtépte bordái alatt sisteregtek a belei a forró olajban. – Ez tényleg csodálatos, Leni! Ez az igazi forradalom, az igazi kommunizmus! Nem az alkalmasság, a rátermettség vagy a tehetség számít, hanem az elnyomottság, látod! – bökte meg az asszony csontos vállát. – Megint mi győztünk!
– Nana! – kapta el Riefenstahl Eisenstein ujját – persze, hogy nem az alkalmasság számít, már jó régóta nem. De miről is van szó? A legjobb filmnek járó Oscar-díjról. A legjobb filmről. Azaz minőségről.

– És akkor mi van a kuláklistával? Az nem ilyen? 
– Azt is a numerus claususról másoltátok!
– Bocsánat, hogy közbevágok, de muszáj megkevernem, mert odaég az alja – az eddig néma ördög tüntetőleg odalépett, és kavargatni kezdte a kondért. Ismerte már a párost, mint a rossz pénzt, tudta, mikor kell közbe lépnie, hogy ne kelljen aztán órákig súrolnia a csetepatéban kiömlött olajat a kénköves padlóról.

Leni és Szergej lihegve méregették egymást. Régóta nem vitatkoztak ideológiai kérdéseken, kivéve, ha Amerikáról és közös szerelmükről, a filmekről volt szó, akkor viszont úgy, hogy a pokol is zengett bele. Általában békésen indult a dolog, például fogadást kötöttek, melyik történelmi szereplőből „csinálnak majd négert Hollywoodban” legközelebb, és elvitatkozgattak azon, hogy a fehérek kirekesztése a pozitív főhősök szerepéből a marxi értelemben vett elnyomottak felszabadítása, tehát kommunizmus – emellett persze Eisenstein kardoskodott –, vagy pont olyan rasszizmus, mint a feketék elleni kirekesztés, tehát lényegét tekintve nemzetiszocializmus – ezt persze Riefenstahl hajtogatta.

Mindkettő a maga rendszerének követelte az érdemet, s ha ilyenkor nem sikerült kizökkenteni őket,

a nagy veszekedés után pedig a két jóbarát félnapokig is játszotta a haragszomrádot.

– Nézd, drágám, én hajlandó vagyok önkritikát gyakorolni – kezdte Szergej, aki általában hamarabb megunta a dolgot, és hajlamosabb volt a nagyvonalúságra –, elvetettem a sulykot. Be kell lássuk, hogy ugyanarról van szó: a fajok és nemzetek közötti hierarchiában mindegy, hogy Marx proletárja, Wagner árjája vagy az újhullámos mozgalmak elnyomott feketéje áll a csúcson, a lényeg, hogy rá hivatkozva a többi embert el lehessen nyomni, és szó se legyen senki egyéni felelősségéről, tehetségéről, szorgalmáról, csak a bőrszínéről, származásáról, nemiségéről. Nem erre tettük fel mindketten a tehetségünket?

Leni eleinte bizalmatlanul méregette Szergejt, de Wagner hatott. Mindig hatott.
– Igazad van, édesem – bökte ki végül, közben megvakarva a vállát ott, ahonnan éppen az imént égett le a kulcscsontja. Ábrándosan figyelte, amíg a sistergő csontot súlya lehúzza a kondér aljára. – Ne vitatkozzunk, hogy melyikünk gyakorolt nagyobb hatást az amerikai filmművészetre. Ami a formavilágot és a szimbolikát illeti, alighanem te.

Eisenstein behunyt szemmel, mosolyogva bólogatott. A szimbólumok voltak a mindene – A faji alapú kirekesztésben, elismerem, tényleg inkább rád ütöttek – mondta végül megengedően.

– Így van! – érzékenyült el Leni – Szerintem mindketten büszkék lehetünk rájuk!
– Az már biztos – mosolygott Eisenstein, bohókásan lebukott a kondér aljára, majd bugyborékolva a felszínre emelkedett. - Nem is alakulhatnának jobban a dolgok odafönt.