Néhány szó az Orbán-beszédről

„Az Orbán-beszédben az a megdöbbentő, ahogyan szembenéz a világ brutális valóságával a magyarság megmaradásának szempontjából. Nincs itt szentimentalista moralizmus, nyájaskodás, nyáladzás. Orbán azt mondja ki, amit amúgy minden reálpolitikus tud, hogy a világban nyers, brutális és könyörtelen érdekek működnek, s ebben a kontextusban kell a magyarság megmaradásának az ügyét látni. S ami a lényeg: megmaradni saját erőből. Nem kitartottként, nem eltartottként, nem behódolva, hanem saját lábon. Orbánban az az új, hogy noha ezer szállal kötődik a magyar közösségi emlékezethez, szakít az ismert köldöknéző, önsirató magyar panaszkultúrával, a »bennünket mindig bántanak« siratókórusával, s az erőre, a saját erőre apellál.

Ez az erő-kultusz több mint szembetűnő egy olyan európai politikai kultúrában, amely folytonosan moralizmusba csomagolja belső érdekharcait. »Azt kell szétkürtölnünk, hogy száz verejtékes év árán végre megértettük, hogy a magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak a gyengeség luxusát« – mondja Orbán, s ez a mondat látszólag szembemegy az ismert humanista szólamokkal. Holott ez a politikai megszólalásnak ritkán tapasztalt őszintesége a világ brutális valóságáról. Leszámolás azzal az illúzióval, hogy a magyarság megmaradásának kulcsa mások jóindulata.

No és van itt egy kérdés, amely folytonosan és zavarba ejtően előjön: hogy jön össze az erőkultusz és a keresztyénség? De ez a látszólagos ellentmondás csak addig az, amíg a keresztyénség úgy van tálalva a »haladók« részéről, mint a »szeressük egymást, gyerekek« üres moralizmusának vallásos toppinggal leöntött változata. A keresztyénség ismeri az emberi természetet, s nincsenek illúziói. A keresztyén üzenet éppenséggel brutálisan realista, s nem hisz az ember megjavíthatóságának illúziójában. Az Orbán-beszédben bizony ott lüktet ez a keresztyén emberkép.”