Árpád-házi kéktúra Afganisztánból Baskortosztánba

„Ezt állítja egy új genetikai tanulmány. Már csak azt nem tudjuk, merre mentek tovább és hogy kerültek a Kárpát-medencébe. A populációgenetika viszonylag új tudományág. Érthető okokból eredményeinek értelmezését korántsem övezi olyan konszenzus, mint például a sok évszázados múlttal rendelkező nyelvészet vagy régészet állításait. Vezető kutatók is hajlamosak alá-, vagy éppen túlbecsülni a populációgenetikai eredményeket. Kezdjük tehát azzal, hogy nagyon vázlatosan összefoglaljuk, mire jó és mire nem a populációgenetika. A populációgenetikai alapfogalmak ismertetését jelen írásunkban nem tartjuk feladatunknak, mert már rengeteg ilyen munka áll a magyar olvasók rendelkezésére.

Nem ritkán hallunk olyan típusú érveléseket, hogy apám sváb, anyám bunyevác, én magyar vagyok, akkor mégis, hogy lehet biológiai vizsgálat segítségével meghatározni kulturális identitásomat, anyanyelvemet. Természetesen sehogy. De ez a kérdésfelvetés olyan, mintha csak az alma és a cukor szó alapján várnánk el a nyelvészektől, hogy állapítsák meg a magyar nyelv eredetét, rekonstruálják szókészletét, nyelvtani szerkezetét. Egy népesség genetikai jellemzői a nyelvhez hasonlóan is rendszert alkotnak, és ez alapján lehet mondani valamit az adott népesség genetikai kapcsolatrendszeréről ‒ milyen komponensekből épül föl az adott populáció?, ezek a komponensek mikor és hol keletkeztek?, és milyen népekhez, népességekhez jelentenek kapcsolatot?

A genetikai vizsgálatokkal demográfiai szálakra lehet bontani egy népesség sokszínű biológiai eredetét. A régészt, a nyelvészt természetesen az érdekli, hogy van-e olyan demográfiai szál egy adott népességben, amely illeszkedik a régészeti, vagy nyelvészeti eredmények által valószínűsíthető történelmi folyamatokhoz. Ennek kapcsán két elemet mindenképpen érdemes kiemelni a nyelvi és demográfiai kölcsönhatások közötti különbségek tengerében. Először is: a demográfiai folyamatok, amelyet a genetika vizsgál, kumulatív jellegűek. Vagyis azok a kisebb-nagyobb népcsoportok, amelyek beolvadtak valamilyen „fogadó” népességbe, jó eséllyel kimutatható genetikai nyomot hagytak az utókorra. Azért csak jó eséllyel, mert a kisebb közösségekben óhatatlanul bekövetkező rokonházasságok miatt külső hatás nélkül is átalakulhat egy népesség genetikai állománya. Mindenesetre, ez a genetikai nyom akkor is kimutatható, ha a »befogadó« népre vonatkozó történeti források vagy nyelvészeti kutatások már nem látják ezt a beolvasztott »népességet«. Röviden: a genetika az »és«, és nem a »vagy« tudománya.

A nyelvi kölcsönhatások ezzel szemben gyakran domináns jellegűek. Barabási Albert László mutatta ki, hogy a természetben és az emberi társadalmakban is gyakoriak a skálafüggetlen hálózatok, amelyek működésére néhány »szuperterjesztő« komoly befolyást tud gyakorolni. A másik észrevétel a nyelvi és a demográfiai kölcsönhatásokkal kapcsolatban, hogy az utóbbiak gyakran exponenciálisak, azaz igen gyorsak. Mit jelent ez? Például azt, hogy egy népesség genetikai állománya meglepően gyorsan átalakulhat viszonylag alacsony bevándorlási vagy asszimilációs ráta mellett is. Különösen igaz ez olyan népekre, amelyek távol kerültek a kialakulásuk »géncentrumától«. A sztyeppei nomád világban kifejezetten gyakori ez a jelenség. Elég, ha csak az anatóliai törökökre vagy a Kárpát-medencei magyarokra gondolunk. Ma már határozottan úgy tűnik, ahogy térben és időben közeledünk a magyar etnogenezis forrásához, úgy nő az N-haplocsoport szerepe a magyarokkal kapcsolatba hozható népességekben, régészeti kultúrákban.”