A keresztény konzervatív ember ünnepli a Létet: nem veti meg a földi örömöket, hanem kiélvezi az élet minden pillanatát, és úgy valósítja meg a szeretet parancsát, hogy maga is örömét leli benne.
„A kereszténység vallás, és mint ilyen, a teljes életünk keretéül szolgál. Meghatározza a metafizikai gondolkodásunkat, értelmet ad létezésünknek, tehát ontológiája van. A Szentírásból egyértelmű antropológia vezethető le, és etikai gondolkodásunk alapelvei is a Bibliából származnak – jóllehet a görög–római klasszikus gondolkodás sajátos szűrőjén keresztül értelmezzük azokat. A kereszténység kultúrát teremt, s e kultúrának önálló struktúrája van az ortodoxia, a katolicizmus és a protestantizmus történelmi formájában. E kultúrába való beágyazottságunk nem döntésünk függvénye: beleszületünk, nyelvi kódjai be-épülnek gondolkodásunk hátterébe. Egy másik kultúra megértése (különösen Ázsia vagy Afrika nem-keresztény területein) csak akkor lehetséges, ha évtizedeket élünk tagjai között és átlag feletti nyitottsággal, tudásvággyal rendelkezünk. A nyugati civilizáció legfontosabb pillére tehát a kereszténység, és emellett a görög–római művelődés, amelyhez harmadikként hozzájárul a modern kor tudománya. Ez utóbbi azonban sokkal szorosabb kapcsolatban van a kereszténységgel, mint gondolnánk – a modern európai tudomány sem képzelhető el a skolasztika tudományeszménye és a középkori egyetemek tudományszervezési gyakorlata nélkül.
Az »ideológia valláspótlék« (Molnár Tamás): akkor jelenik meg, amikor a vallás bármilyen okból már nem képes betölteni társadalmi szerepét. Az ideológia minden esetben vallásos jelleget ölt, hívő odaadást követel meg köve-tőitől. Az ideológia hiányos világmagyarázat, elfogadása végső soron irracionális: jelentős részben hagyományon, megszokásokon, hiteken, félelmeken, lelkiismeret-furdaláson és egyéb érzelmeken alapul. Az ideológiákat mindezért »politikai teológiának« is nevezhetjük. Kiváló például szolgának erre a szocializmus különböző vállfajai, amelyek tele vannak keresztény reminiszcenciákkal (ez igaz mind az internacionalista, mind pedig a nemzeti szocializmusra). A kereszténységnek tehát nincs szüksége ideológiára, mert ha ideologizál, azzal öncsonkítást hajt végre – lemond teljességéről. A kereszténységnek azonban szüksége van politikai formára. Olyan közvetítő közegre, amely a hívők közösségét összekapcsolja a vallásban kinyilatkoztatott első elvekkel. E közvetítő közeg segít eligazodni a politika világában, és választási lehetőséget kínál fel a temporális problémákra. A vallással szemben a politikai forma térbeli struktúra, időben értelmezhető távlat: intézményesültség, eszközrendszer, technika, vagyis mindaz, ami az emberi cselekvés evilági kerete. A keresztény ember tudja, hogy létének célja az üdvösség, és számára útravalóul első sorban az egyház bölcsességének kétezer éves tárháza szolgál.
A rendszeres teológia és a hétköznapi cselekvést szabályozó gyakorlati etikai tanítás között bontakozik ki az a gondolatrendszer, amely a közbülső absztrakciós szintet foglalja el. E nézetrendszer akkor felel meg céljának, ha alapelvei visszavezethetők a krisztusi tanításra, ugyanakkor a hétköznapi politikai cselekvés számára is irányt ad. E nézetrendszer a nyugati kereszténység és az ortodoxia világán belül a konzervativizmus, mégpedig helyes formában: a keresztény konzervativizmus nem réved terméketlenül a múltba, hanem tanul belőle. Nem retteg a jövőtől, hanem alakítani akarja. Nem undorodik a jelentől, hanem lubickol benne. A keresztény konzervatív ember ugyanis ünnepli a Létet: nem veti meg a földi örömöket, hanem kiélvezi az élet minden pillanatát, és úgy valósítja meg a szeretet parancsát, hogy maga is örömét leli benne. A keresztény konzervatív elenged mindent, ami elavult; megóv mindent, ami érték, és kíméletlen támadást intéz az ellen, ami az értékeinek elpusztítására tör. Helyes felfogásában a konzervativizmus a kereszténység politika formája.”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Miközben fogy Európa, Strasbourg új irányt mutat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A demilitarizált övezet felügyelete és kockázatai különösen vitatottak.
„Mi vagyunk az élő példa arra, lehetett volna ez másképp” – erősítette meg a miniszterelnök.
Ahhoz nincs kedvem, de szívesen beszélgetek vele a háborús őrületről, a bevándorlók szétosztásáról és a Tisza által tervezett megszorításokról.
Vízágyúkat is bevetettek az egyenruhások.
