Pedofília – túl a megtorláson

„Ha pedofíliáról esik szó, érdemes megérteni, hogy egy hajlam vérszomjjal nem kezelhető.

Az ösztönkésztetésű viszolygás természetes, a gyermekek megvédelmezésének megfelelő eszköze azonban biztos, hogy nem az őrjöngő gyűlölködés, hanem az, ha minél több pedofilt még hajlamának kiélése előtt sikerül bevonni olyan mentálhigiénés programokba, melyek segíthetnek nekik együtt élni iszonyatos vágyaikkal anélkül, hogy ártatlan gyermekek azok kiszolgáltatottjaivá válnának.

Persze az sem ártana, ha az ügyészség, a sajtó meg a közvélemény is őrködne azon, hogy se olyan jogi környezet, se olyan jogértelmezés ne alakulhasson ki, ahol egy néhány fényképpel lebukott, szerencsétlen, ferde hajlamú maszturbátor összetéveszthetővé válik egy nemzetközi bűnszövetkezet tagjával, aki tizenkilencezer fényképből és videófelvételből álló gyermekpornó-gyűjtemény birtokosa. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó lenne, ha nem fordulna elő olyan eset, amikor egy egyértelműen erkölcstelen ítéletet a médiaelit jelentős része nyíltan mosdatni kezd. Bármilyen alapos azonban a hullamosás, a politikai motiváció félreérthetetlen abban a gyalázatos eljárásban, mely hazacsempészéssel és titkosítással kezdődött, majd olyan ítélet kihirdetésében kulminált, aminek a felelősségét azóta mindenki valaki másra hárítja.

Dezső András indexes újságíró indulatos kirohanásban sérelmezte, hogy az ítélet mentegetésének látom azt a megállapítását, hogy hasonló ügyekben ez a gyakorlat. Akár el is hiszem, hogy nem mentegetni akarta az ítéletet, hanem tényszerűen próbált beszámolni arról, hogy ehhez hasonló ügyekben a bíróság másokra milyen ítéletet mér ki. Abban azonban Dezső András végzetesen nagyot téved, hogy ezt az ügyet egyéb ügyek mellé sorolja: ez a tizenkilencezer fotó és videó nem egy hétköznapi pedofilsztori, ahogy Kaleta Gábor nem egy hétköznapi pedofil. Kaleta Gábor magas rangú diplomata, a nemzeti együttműködés rendszerének befolyásos tagja, aki átment a C-típusú nemzetbiztonsági átvilágításon, miközben elképesztő gyűjteményével nyilvánvalóan egy pedofil-bűnszövetkezet oszlopa. Harminc, százharminc vagy ötszázharminc gyermekpornó-fotó vagy -videó lehet felhasználói mennyiség – ezért jár felfüggesztett börtön, ezt Dezső András nagyon jól látja. Tizenkilencezer gyermekpornó-fotó és -videó terjesztői-elosztói mennyiség, ez pedig nem kerülhet az előbbihez hasonló megítélés alá. Ha pedig ez a gyakorlat, abból mindössze az következik, hogy ez rossz gyakorlat, és az ügyészségnek meg a közvéleménynek minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy változtasson rajta.

A törvények szigorítása kevés: a gyógykezelés, a megelőzés, az érdemi pszichológiai munka előírása legalább ilyen fontos. A pedofil legtöbbször maga is megnyomorított lélek, akit bántalmaztak, szexuálisan kihasználtak gyermekkorában – ez pedig semmiképp sem mentség, de mindenképp magyarázat. Sok beteg hajlamú ember küzd a démonaival egy életen át, és szenved a maga elcseszett hajlamától. A humánus szempontok érvényesítése épp annyira szükséges, mint a tényleges elkövetők gyermekektől való elszigetelése. Egy hajlamot büntetni értelmetlen és erkölcstelen – a törvénykezésnél is figyelni kell arra, hogy a könnyelműség ne csapjon át túlzott szigorba, mert míg az enyhe szabályozás nem tartja vissza, addig a túl szigorú törvény bestializálja az elkövetőket. Ha a jog ugyanazzal a büntetéssel szankcionálja a tiltott tartalomra való recskázást, mint a tényleges megrontást – mely »megoldásra« sokan tettek javaslatot –, azzal az állam mindössze annyit ér el, hogy sok pedofil érzi majd úgy, nincs mit vesztenie. Márpedig senki sem veszélyesebb annál, mint akinek semmi vesztenivalója nincs.”