»Eddig a határig [már a rajzolt tartalmakig] nem vonhatjuk kétségbe senki jogát arra, hogy a szexuális vágyait úgy élje ki, ahogy akarja, függetlenül bárki ízlésétől és erkölcsi felfogásától.«;
»Pedofil embertársainknak a legrosszabb és legnehezebb. Nagyon helytelen lenne, ha olyan tilalmakkal nehezítenék tovább a helyzetüket, amelyek nem szükségesek senki megvédéséhez.«;
»A rajzolt gyerek nem valóságos létező. Ami vele történik, egyetlen hús-vér gyereknek sem árt. (...) Ha betiltanánk egyes extrém esetek alapján mindent, ami az eddigiekben bűnözőkre hatott, vagy elvileg hathat, hatalmas máglyákat rakhatnánk, remekműveket is vethetnénk rájuk, és semmi nem maradna a szabadságunkból.«;
»A vágyak: objektív, tapasztalati tények. Ha vannak, nem kevesen, akik átérzik őket, akkor a tudatunktól független létezésükben nem lehet kételkedni. A hívő tekintheti őket [ti. a pedofíliát] Isten büntetésének vagy próbájának, de a világi állam nem bélyegezheti meg őket!«
»A rajzolt gyerekpornó engedélyezése jelzés a pedofiloknak, hogy a szabadságpárti állam nem ellenük, hanem csak a gyerekekért tilt. Jelzés a társadalomnak: a szabadságot csak annyira szabad korlátozni, amennyire muszáj.«
Így akarta Révész Sándor már évekkel ezelőtt viszonylagossá tenni, »egyrészről-másrészről« érvekkel megtámogatni ezt az alattomos, szennyes kísértést. Így próbálta intellektuálisra erőszakolt hanggal érzékenyíteni az olvasót, hogy végül is a »pedofil is ember«. A liberális oldal valamennyi társadalmi abnormalitás, szexuális aberráció és nemi eltévelyedés kapcsán így kezdte, lépésről-lépésre csepegtette a megértés és a tolerancia molekuláit, míg végül elérkeztek arra a pontra, amikor már az adott vágy kielégítésének hivatalos, állam által történő elismerését követelhettek.