A szekértoló kifejezést értékeljük már át
A fővárosi liberális értelmiséget pedig csókoltatom, remélem még sok ilyen jó ötletük lesz, hogy miként rúgják tökön magukat.
Nekik sokkal kedvezőbb volt az eddigi állapot fenntartása.
„Talán emlékeznek még néhányan, hogy mit jelentett »indexre kerülni« a Kádár-rendszerben: azt, hogy valaki túlságosan szabadon fogalmazott és ezért nem engedték megjelenni a hatalom által kontrollált nyilvánossági formákban. Legfeljebb szamizdatban jelenhetett meg. Az index tehát a cenzúra feketelistája volt. A sors és a magyar sajtótörténelem iróniája, hogy most az egész Index került indexre.
Mielőtt azonban mindenki mártírként szentté avatná a majdnem egységesen felmondó szerkesztőséget és vak bizalmat szavaznánk nekik a folytatásra más néven, érdemes közelebbről megnézni, kik is voltak ők, mit is képviseltek, hogyan és kit szólítottak meg. Hogyan jött létre az a demokratikus kultúrával bíró közösségekben bárhol teljesen abszurd illúzió, hogy egy privát kereskedelmi médium pótolhatná a közszolgálatot, miután az NER-pórázra került.
Főszabályként mindig azok védelmére kell kelni, akikre épp lesújt a hatalom, de itt egyáltalán nem egyértelmű, hogy a konkrét esetben valóban ez történt-e, mint azt a korábban szintén indexes Bodoky Tamás, az Átlátszó alapítója is megírta.
A Fidesznek egyáltalán nem volt érdeke, hogy az Index-szerkesztőség felmondjon, nekik sokkal kedvezőbb volt az eddigi állapot fenntartása, hogy az Index egy bizonyos határig kritikus velük, de a NER igazán sötét ügyeiről valahogy mégsem jelennek meg sorban tényfeltáró anyagok. Ha már konteós motivációt keresünk, a másik oldalon logikusabb lehetett egy ilyen manőver, amivel lekerülhet a hosszú NER-pórázról a szerkesztőség valamilyen új névvel, közben nemzetközi botrányt generálva a Fidesznek.
Egyik alapvető fenntartásom a közismert indexes stílussal szemben éppen az, hogy mások sorskérdéseiről és általában mindenről fanyalgó-fikázó, sőt nyíltan cinikus felsőbbséggel írtak – egész addig, míg nem az ő sorsuk lett hirtelen a téma. Pedig egy újságíró legfőbb erénye az empátia, és az, hogy az ő világától idegen, világnézetétől eltérő dolgokról, emberekről is hitelesen számol be. Nem csupán „objektíven”, hanem emberien.
Most azt az együttérzést várják el, amit annyiszor tagadtak meg másoktól már stilárisan is egész eddigi tevékenységükben. Ezt nem tartom etikusnak. Ennél is fontosabb tartalmi okai vannak azonban annak, hogy nem szeretnék bedőlni ennek a most folyó nagyszabású szolidaritási fundraisingnek – mindaz, amit ebben a cikkben részletesebben kifejtek.”