Töprengés Lajtha László születésének 100. évfordulóján

„Egy évforduló lehet ürügy, lehet kényszer. Ki miért ragad tollat, ki miért vizsgálódik, tiszteleg, netán minősít – így, vagy úgy –, szíve joga. Az évforduló mindenképpen alkalom, amely mentesít a magyarázkodástól.

A Lajtha évforduló kapcsán napvilágra kerülő sokféle vélemény, mely az alkotóművész-tudós kialakulatlanul hagyott portréját lenne hivatott formálni, szemmel láthatóan némi tanácstalansággal forog körbe-körbe rég megcsontosodott előítéletek tengelyein. Ez alól Lajtha népzenével való kapcsolata sem kivétel. Kényszerűségből befutott pálya volt ez, melyre az alkotói karrier ellehetetlenítése késztette az európai hírű zeneszerzőt? Az ismert clown-gesztus netán, a »van másik«?

Tény, hogy a második világháborút követő évtizedekben a zeneszerző népzenei gyűjtések és lejegyzések címén kapott pénzekből tudott csak megélni. Ez azt a látszatot keltheti, hogy (annyi más sorstársához hasonlóan) Lajtha Lászlót egy törekvéseivel, szakképzettségével ellenkező tevékenységre kényszerítették.

Most – itt az évforduló alkalma – elragadtatva a lehetőségtől, végre ki lehet, és ki illik mondani: ki ő. Végleg meg kell szabadulni a hosszú elhallgatás feszítő nyomásától. Részben saját, részben mások adósságát törlesztve, lelkiismeretünk dupla-szaltós megkönnyebbüléseként élhetjük meg szerepeinket... De aki valaha is kapcsolatba került Lajtha László népzenei hagyatékával, nem szabadulhat a visszatérő kérdésektől: vajon nem hamis-e a szomorkás hangulatú »van másik« címke, nem egyfajta kényelmes belenyugvás eredménye-e? Miből tevődik össze egy ember?”