Szent bolondok

„Kimentem kedden este a Parlament elé, hogy megnézzem a fehérbe öltözött szent bolondokat. Ültek, térdeltek, imádkoztak ott a szent bolondok, és tényleg csend volt, fehér csend, ahogy jó előre meghirdették. Fehér csend a politika sötétségbe borult szentélye előtt. Néha megkondult a lélekharang, olyankor összerezzentem, azt hittem, valaki meghalt. A tornyos, csúcsos, kupolás, politikai nagy sírbolt előtt ültek fehérben a szent bolondok, és arra emlékeztek, hogy hatvankét éve ezen a napon, június 16-án végezték ki azt az embert, akit harmincegy évvel később ugyanezen a napon temettek újra. Olyan nagy csend volt a téren, hogy amikor este nyolc órakor, a gyertyagyújtás időpontjában egy szivárvány diadalíve tűnt fel az égen, hallani lehetett, ahogy fotonról fotonra összeáll a fény.

A szivárvány tégláról téglára, színről színre, egyik pillanatról a másikra épült, nyújtózkodott, magasodott, majd recsegett, ropogott, aztán kifeszült a fény, és néhány percre úgy maradt. Ekkor lehetett fényképezni. A fehérbe öltözött emberek megfordultak, és az eget nézték, biztosan azt hitték, hogy ez valamiféle jel. Ott állt közöttük az a Lev Nyikolajevics Miskin nevű orosz herceg is, aki ugyancsak fehérben érkezett egy nagyregényből, s aki szintén a szivárványt bámulta, pedig most ő maga volt a jel a sötét hallgatásba burkolózott épület előtt, amely az elmúlt száz évben annyi szent bolondot látott már, hogy újabban egyik sem érdekli. A magyar Parlament közönyösen és érzéketlenül hallgatott, olyan volt, mint egy saját magába zárt, megdermedt szikla, amely a történelem előtti időkből emlékszik még a cseppfolyós halmazállapotra.”