Főnökök, sport- és cégvezetők: mit tehettek a rasszizmus ellen?

„Magyarországon nem készült ilyen brutális kép az intézményes rasszizmusról. Annak ellenére nem készült, hogy rasszista gyilkosok évekig vadásztak cigány magyarokra, miközben a nyomozás hemzsegett a súlyos hibáktól. Annak ellenére nem készült, hogy három éve kimondta a strasbourgi bíróság, hogy eltussoltak egy rendőrségi fogdán történt brutális kényszervallatást, amely során egyértelműen utaltak a férfi roma származására. Annak ellenére nem készült, hogy
a brutális erőszak itthon is a jéghegy csúcsa, az intézményes rasszizmus itthon is ott van a mindennapokban, a túl későn érkező mentőben, a vásárláskor követő biztonsági őrben és az iskolai összehasonlításokban.

Hosszú órákig tudnám sorolni, hogy mit kellene tennie a rendőrségnek, a kormánynak, az iskoláknak. Másoknak. Ezt meg is tesszük sokszor, enélkül nincs változás. De most élénken felvillan bennem az, amint kislányként éreztem a helyzet igazságtalanságát, azt, hogy nekem is kellene valamit tennem. Az a kép motivál, amit az egy sor fehér tüntető fejez ki. A változáshoz az kell, hogy megkérdezzük magunkat, tényleg teszünk-e azért, hogy a következő generáció már valamivel egyenlőbb esélyekkel induljon, mit tehetünk még?

Most, amikor a miniszterelnök a polgárok egyenlősége melletti kiállás, a kétharmad adta hatalom a közösség érdekében való felhasználása helyett politikai érdekből indulatokat szít, újabb évtizedekre betonozza be az intézményes rasszizmust. Most még fontosabb, hogy a személyes példa erejét felhasználva magunk mutassuk meg, hogy mit tehetünk még. Minden állami megnyilvánulás, ami a rasszizmus bebetonozását szolgálja, nekem újabb motivációt jelent, hogy jobban akarjam csinálni.”