„A vírus nem bírt a magyar virtussal. Ahogy itt fogadtuk, arra nem volt felkészülve. Nem is lehetett. A migránsharcokon edződött Orbán-kormány rögtön tudta, mi a helyes irány. A vírustámadás után egy héttel megszületett a felhatalmazási törvény, majd Semjén salátája, benne a Liget-projekt folytatását segítő passzus, a nemváltás tiltása, kastélyok egyházi tulajdonba adása. Csupa vírustántorító intézkedés. De a járvány csak duzzadt, így bevetették a különleges gazdasági övezeteket. Lévén a gödi akkumulátorgyár, s főként az ott fizetett iparűzési adója köztudottan tenyésztelepe a vírusnak. Katonák jelentek meg a fontos cégeknél, és ha már ott voltak, akkor államosítottak. Kiosztottak néhány milliárdot atlétikai stadionra, vadászkiállításra, Budapest-Belgrád vasútvonalra, cserébe a működésük határára szorították az önkormányzatokat a védekezési sarccal.
A vírus megrettent az Orbán-kormány tettrekészségétől, a világ legnagyobb számítógépeit lealázó gyors reakcióidőtől, a zseniális helyzetelemzéstől. Mert a koronavírus osztályon a baráti építőipari vállalkozótól kért két műanyagfóliából, maradék gipszkartonból eszkábált átlag covidosztályos zsilipkapun aligha akadhatott fenn. Nem sok ellenállásba ütközött a Kínából repülőgépkaravánnal érkező, első mozdulatra szakadó szájmaszkokon és gumikesztyűkön sem. Aligha fékezték a terjedését a gyakorta védőfelszerelés és pontos vezetői utasítások nélkül megnyíló koronavírusos osztályok. Az sem gátolhatta, hogy a vélt fertőzötteket 4-6 ágyas kórtermekbe zárták a teszteredményig, hadd fertőzzék egymást addig is. Igaz, a folyosó végi közös fürdő sem az izoláció magasiskolája. Aligha akadályozta a betegek különféle fekvőbeteg intézmények, szociális otthonok közötti, mindenféle teszt nélküli adogatása. Mert az drága és csak a megtévesztésre jó a fővárosi védekezést irányító operatív törzs vezetője szerint.