Tanárok és orvosok halálközeli élményei pandémia idején

„A március közepén elrendelt veszélyhelyzet minden bizonnyal legemlékezetesebb pillanata az a bejelentés volt, amikor az iskolák bezárásáról döntöttek. Egy pillanat alatt vált világossá: a vasbeton keménységű centralizáció valójában egy gipszstukkó. A megerősítésére használt vasalat csak jégcsap, ami a vírus terjedése keltette izzó hangulatban azonnal olvadni kezdett. És mivel a gipszstukkót már nem tartotta semmi, óriási robajjal zuhant alá, több százezer darabra törve.

Több százezer ember – tanárok, orvosok, ápolónők – azonnal megértette, hogy a magyar állam nincs többé. A közszolgáltatásokból csak annyi marad meg, amennyit ők személyesen meg tudnak menteni. Hála nekik, hogy legalább a kétharmaduk megmaradt. És ezzel együtt az is kiderült, hogy az elmúlt 10 évben létrehozott összes központosított csodaintézménynek semmi értelme, semmi teljesítménye és egyik sem hiányzik senkinek. Egy cseppet sem.

Voltak olyan jóhiszeműek, akik azt remélték, ez a felismerés majd új irányba tolja-löki a NER-t és intézményesíti a spontán kialakult oktatás- és egészségügy-szervezési gyakorlatot. De csalatkozniuk kellett. Orbán Viktor népéhez intézett eligazító szavaiból már elég korán kiderült, hogy a veszélyhelyzet valójában egy hadgyakorlat. A lopakodó apró jelekből pedig összeolvasható egy új narratíva: a centralizáció nem szétporladt, hanem militarizált formában végleg elural mindent. Totálissá válik nemcsak szellemében, hanem mindennapi megjelenési formáiban is. Március 13-a péntek volt. Nem Orbán Viktor szerencsenapja, az biztos.”