Egy újabb hisztériáról

Az elmúlt években tanúi voltunk igazán komoly hisztériáknak is. Ilyen ez a baloldali közönség, ha nem az történik, amit szeretne és elvárna. Ezért nem is tűnik elsőre annyira durvának az sem, amit az Isztambuli Egyezmény el nem fogadása, pontosabban az ellene meghozott határozat körül jegyeznek. Még úgy sem, ha megnézzük az elvtársak elmúlt napokban megszült írásait.

TGM – ha jól veszem ki a lassan önmaga paródiájává fejlesztett szóvirágok tömegéből közlését – azt mondja, ezzel a parlamenti többség kinyilvánította, hogy egyik legfőbb ellensége ezentúl a feminizmus – ami különben, voltaképpen és ehhöz mérten nagyon is helyes. A Népszavában meg arról delirál valaki, hogy (és ezt idéznem kell, mert szenzációs látlelet az ideológiai bunker kíméletlen, agyölő hatásáról) „ahol az ország horgász nagykövete bajsza alatt somolyogva tűri, hogy bármi megtörténjen nőkkel, zsidókkal, melegekkel, csak a szivárványos pisztrángok jól érezzék magukat”.

Nagyon, nagyon fáj ez az elvtársaknak, rossz dolog tehát nem történhetett. Mert mi is az az Isztambuli Egyezmény?

Főleg és elsősorban egy genderelméleti alapvetéseket tartalmazó, a gender ideológiát nemzeti és nemzetközi jogrendbe beerőltetni szándékozó irat. Felelős, keresztény és konzervatív parlamenti többség erre bizonyosan nem bólinthat rá.

Aztán olyan diszkriminatívan bánik a férfiakkal – értve ezalatt a fiúgyermekeket is –, amiért ellenkező esetben kollektív megkövezés járna ugyanettől a társaságtól. Ezt úgy képzeljék el az olvasók, hogy egyfelől más elbírálás alá veszi azt, amikor férfi bántalmaz lánygyermeket, attól, mint amikor nő bántalmaz fiúgyermeket – és ez már önmagában felháborító –,

Hosszas lenne felsorolni minden hibáját az Isztambuli Egyezménynek, de ezek bizonyosan kiemelkednek belőle.

Azok az ellenzéki politikusok, aki most verik a nagydobot – megtámogatva a baráti sajtóval –, úgy tesznek, mintha az elmúlt majdnem 10 év nem arról szólt volna, hogy a nők elleni és a kapcsolaton belüli erőszakot sokkal súlyosabban és szigorúbban bírálja el a büntetőjog.

2013-ig ugyanis nem létezett Magyarországon olyan tényállás, hogy kapcsolati erőszak, ezt bizony a mostani kormánytöbbség szavazta meg. A hagyományos tényálláshoz képest az új szabályozás már tekintettel van arra is, ha bizonyos cselekedetek kiszolgáltatott helyzetben történnek meg – mint például az együttélés egy bántalmazó kapcsolatban –; de fontos újítás az is, hogy a sértett nem csak konkrét hozzátartozó lehet, a férjen és feleségen túl az élettárs, a gyám, a mostohagyermek, sőt a volt házastárs és a volt élettárs is. A sértetti kör ennél is részletesebb egyébként.

Ennek a törvénynek köszönhető az is, hogy nem csak a fizikai bántalmazás számít büntetendő cselekménynek, hanem a másik lelki bántalmazása is. És még egy fontos dolog: a régi eljárás hibája volt, hogy amennyiben a sértett a bíróságon már megtagadta a vallomástételt, úgy a korábbi vallomását nem lehetett felhasználni. Ám az új törvény elfogadása után ennek már nincs akadálya, a bíróságon akkor is bizonyíték lesz a korábbi vallomás, ha újat nem szeretne tenni.

és minél gyorsabban a hatóságok látókörébe kerülhessen az ügy. Ez világméretű probléma, és egyetlen törvény sem lesz, ami ilyen alávalóságokat végleg megszüntetne, de amit rendezni lehetett a kérdésben büntetőjogilag, azt az Orbán-kormányok megtették. Ehhez semmit nem tenne hozzá, ha elfogadnának egy olyan egyezményt, aminek a lényeges pontjai már amúgy is a jogrendünk részét képezik, a többi pedig semmi egyéb, csak bújtatott baloldali propaganda.

Azok az ellenzéki politikusok, akik most csinálják a fesztivált, valójában pontosan azokat gúnyolják ki, akiknek át kellett esniük ilyen borzalmakon. Az áldozatokba rúgnak bele még egyet, mintha nem tudnák, milyen erőfeszítéseket tett kodifikáció terén a parlamenti többség.